Az iskolai műveltség által évszázadok óta közvetített antik kultúra kapcsán több olyan elméleti kérdés is felmerült, mely alapjaiban határozta meg a költészethez való viszonyt. Eme alapvetően esztétikai kérdések azonban jóval tágasabb kontextusban is elhelyezhetőek: hiszen szorosan összekapcsolódtak a már Bessenyei által kezdeményezett nyelvi programmal, mely a magyar nyelv fejlesztésének módja körüli igen ádáz nyelvújítási vitákhoz is elvezetett. Elsősorban Kazinczynál és főként, de nem kizárólag tágabb környezetében lelhetünk majd e kulturális paradigma kibontakozásának tényezőire. A neoklasszicizmus elsősorban imitációs művészet, a költészet értékét az utánzás tárgya és mikéntje határozza meg. Az első kérdés értelemszerűen tehát az, hogy kit vagy mit érdemes utánozni. Abban sokan egyetértettek, hogy a költészet végső célja minél közelebb jutni magához a természethez, azonban hogy ez miként is történhetik meg, már kevésbé volt egyértelmű. Az iskolai-humanisztikus műveltség erős hatására a rendi költészetben is bevett gyakorlat volt az antik auktorok követése, s a 18. század végétől emellé zárkózott fel a természet közvetlen megtapasztalásának igénye. Már Arisztotelész Poétikája is ezt írta elő, az ember kulturális hanyatlásának tudata (pl. Friedrich Schillernél vagy Friedrich Schlegelnél) azonban arra intett, hogy az újabb korok emberének nem is olyan könnyű hozzáférkőznie a természethez, mint az volt a hajdani görögök számára. Hiszen már a rómaiak is a görögök művészetét imitálták, így egyesek (mint pl. Kazinczy, Kis János vagy a görögül is verselő Ungvárnémeti Tóth László)143 számára a görög minta követése külön értékhangsúlyokat kapott, míg a latin kultúra ehhez képest másodlagossá vált a számukra (lásd pl. Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című tanulmányát).