A fiatalon elhunyt Csokonai Vitéz Mihály költészete150 azért is roppant izgalmas jelenség, mert a 18–19. század fordulójának szinte az összes lírai megnyilatkozási lehetőségét kiaknázta. A mindössze bő másfél évtizedre nyúló költői pálya olyan sok hangon szólalt meg, hogy Csokonait legutóbbi monográfusa „az újrakezdések költőjének” nevezte (Debreczeni Attila 1998). Hiszen a debreceni Református Kollégium diákjára hatott a közköltészet formakincse és toposztára; nagy kísérlete arra nézvést, hogy az 1796. évi országgyűlés eseményeire verses formában reagáljon és a versrendszerek alkalmankénti virtuóz egymásba játszása a mesterkedőkhöz kötik; anakreóni és Lilla-kötetének antikizáló, érzékeny gesztusai, valamint fordításai (elsősorban Ewald Christian von Kleist A’ Tavaszának magyarítása) egy neoklasszicista poétika felől is olvashatóvá váltak; az Alkalmatosságra írt versekkel a rendi költészet elemeihez nyúlt; ugyanakkor a rendi költészet megszólalási formáit nagy erudícióval távolította el az alkalmiságtól, s közelítette a bárdköltészeti szerepmodell tudós-literátori változatához. E sokszínűségnek köszönhetően – Horváth Jánossal szólván – „tarkabarka” e poézis (Horváth János 1936b: 8), egyszerre van benne jelen a dévaj mulatságok szókimondása és a magasabb szférák világának idealizált szépségeszménye, s egyszerre szólal meg – és terjed el – a közköltészet közegében és lesz a főrangúakhoz köthető reprezentatív alkalmak része. Annyi megkötéssel persze, hogy Csokonainak eltérő darabjai, más és más társadalmi közegekben, más alkalmakkor válnak költészeti aktusokká, még ha össze is kapcsolja őket szerzőjük inventiójának példátlan volta és a költemények virtuóz poétikai megoldásai.