Az 1830-at megelőző évtizedben már a költőké a vezető szerep. Alphonse de Lamartine (1790–1867) harmincéves, amikor először (név nélkül) kiadja a Költői elmélkedéseket (Méditations poétiques, 1820), s csak sikerük láttán vállalja a szerzőséget. Soha nem akart, mint tette Victor Hugo, az írásból megélni, más kérdés, hogy utóbb, főleg öregségében, rákényszerült. Szolgált diplomataként, 1833-tól 1848-ig képviselő, majd az ideiglenes kormány tagja, külügyminiszter volt. Közben kiadott háromkötetnyi verset, melyek közül a Költői és vallási harmóniák (Harmonies poétiques et religieuses, 1830) zeneiségével és virtuóz ritmikájával tűnik ki. Igazán jelentőset azonban első kötetével hozott létre, annak ellenére, hogy abban látszólag semmiben sem hozott újat: nem voltak igazán új témái, nem újította meg a költői nyelvet, sem a verselés technikáját. Tudott azonban valamit, legalábbis a kötet legszebb darabjaiban, amit előtte senki: élettapasztalatokból építkező lírai énjét megragadó képekben és tiszta verszenében kifejezni. Ez a hang nem az olyan „nagy versekben” szólal meg, mint a Lord Byronnak ajánlott bőbeszédű meditáció az emberi sorsról (L’Homme), hanem az olyan darabokban, mint A tó, amely egy hajdanvolt szerelem és a meghalt kedves emlékét idézve az egész természetet hívja tanúnak, vagy A magány, A völgy, Az ősz. A magány utolsó strófája olvastán nem lehet nem gondolnunk Verlaine Őszi énekére: