Az abszurd drámán (francia „új színház”, vö. 8.4.3. és lengyel abszurd, vö. 8.5.) belül sem egységes a kép. Samuel Beckett (1906–1989) drámáiban egyértelműen metafizikusak a tétek: a Godot-ra várva vagy a Végjáték (Endgame, 1958) íróját a társadalmi kötelmeken kívül került és ekként a létezés fájdalmával közvetlenül szembesülő – az egzisztencialista filozófiából ismerős – szubjektum érdekli, s nemcsak a szubjektum társadalmi beágyazottsága tűnik el, de ennek következtében a hagyományos dramaturgia összes alaptényezője radikális módon kérdőjeleződik meg. A cselekmény helyett az ismétlés és/vagy a nyelv logikája szervezi a szöveget, a koherens, időben folytonos szereplők kiszámíthatatlanná, esetenként felcserélhetővé válnak: szavaik és cselekedeteik nem hoznak létre olyan okozati láncot vagy lélektani azonosságot, amelyből kikövetkeztethető volna az, mit csinálnak vagy mondanak majd a következő pillanatban. Joe Orton (1933–1967) abszurd drámái elsősorban az önmaga ellen forduló nyelv komédiái, amelyekben a jelölő és a jelölt szétválása fenyegetően komikus helyzeteket teremt (pl. a posztumusz Amit a főkomornyik látott, What the Butler Saw, 1967). Tom Stoppard (1937) darabjaiban, amelyek nagyrészt a klasszikus komédiának arra a hagyományára épülnek, amelyben a racionális rendszerek mintegy saját súlyuk alatt omlanak össze, az abszurd szatirikus elemekkel, paródiával és travesztiával gazdagodik (Rosencrantz és Guildenstern halott, Rosencrantz and Guildenstern Are Dead, 1967).