„Új-zélandi” effektusnak hívom azt a jelenséget, amire a magyar gazdaság esetében Kertesi–Köllő (2001a) felhívta a figyelmet, hogy a külföldi cégek fiatal és jól képzett munkaerőt alkalmaznak jelentős termelékenységi előnyök érdekében. Új-Zéland esetében a benépesítéshez az angol királyság nem rablókat és betörőket telepített a 19. század közepén a helyi maori őslakók által lakott szigetre, hanem életerős férfiakat vagy házaspárokat. Ez a jelenség az oka, hogy a relatív termelékenységkülönbség megmutatkozik a jövedelemkülönbségben a nemzetközi cégeknél dolgozó fiatal és jól képzett munkaerő javára (Kertesi–Köllő, 2001a). Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a külföldi tőke kezdeti beáramlása nagyszámú, nyelvileg rugalmas munkaerőt igényelt. Ezt pedig csakis a fiatalabbak körében lehetett megtalálni. A hazai és külföldi cégek közötti bér- és jövedelemkülönbségek meglétét az előbb említett kutatáson kívül megerősíti több tanulmány is (Kaderják, 1996; Ivicz et al., 2004 és KSH, 2010c). Legnagyobb a különbség a szellemi és a menedzseri beosztottak esetében. Más kutatások (Fazekas, 2000) összecsengenek azon tanácsadói bér-, jövedelemszint vizsgálatok (Hay Group, 2002–2009) eredményeivel, hogy a magasabban képzett és jobb jövedelem pozíciókkal rendelkező magyarországi régiókba áramlott a külföldi tőke. Fazekas (2000: 15–16) arra is felhívja a figyelmet, hogy az előzőekben leírt általános trendek mögött „szegmentált” megoldások találhatók, attól függően, hogy a külföldi befektető „tudás-” vagy „munka-” intenzív, valamint „városi” vagy „vidéki” környezetben működik. A kelet-európai régióban az előbb leírt szegmentációt finomítja a „főváros és vidék”, illetve „nyugati vagy keleti” régióban található befektetés (Poór–Engle, 2005). A Románia nyugati határához közeli temesvári vagy nagyváradi régióban jóval nagyobbak a bérek és juttatások, mint a moldovai határhoz közeli Iasiban (magyarul Jászvásár) (Nicolescu et al., 2005).