A környezeti katasztrófák és következményeik egy másik fontos társadalmi felismeréshez is elvezettek a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján. Egyre többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a korlátos környezeti erőforrások, illetve a természeti környezet emberi pusztítása már középtávon is drámai következményekhez vezetnek majd. A korlátos erőforrások kimerülése, bizonyos – elsősorban fosszilis – energiaforrások rendelkezésre állásának csökkenése az energiahordozók árának radikális emelkedését eredményezi, melynek társadalmi következménye az egyenlőtlenség növekedése, a termelékenység növekedésének lassulása, a hagyományos értelemben vett társadalmi fejlődés – a mobilitás növekedése, a technikai lehetőségek bővülése, a fogyasztás kultúrájának terjedése – lelassulhat. Egyre többekben erősödött meg a felismerés, hogy közpolitikai értelemben a hagyományosan értelmezett gazdasági/termelési/fogyasztási érték növekedése az előállított érték mértékét – jelentősen – meghaladó károkozással jár. Más szavakkal: a gazdasági értékteremtés mértéke alacsonyabb, mint a következményeként előálló társadalmi költségek összessége. Ez részben a közgondolkodás főáramában a kétezres évek elejére már megjelent – ellentételezett vagy rejtett – környezeti károkból, részben – a szociális transzferekkel ellentételezett vagy a meg nem született teljesítmény mögött megbúvó rejtett – szociális költségekből áll. Sőt, a helyzet rosszabb: a GDP/GNP – a jelenleg használt legelfogadottabb gazdaságfejlődési mutató, a nemzeti számlák rendszerét összegző főindikátor – nem csupán az értékteremtést méri rosszul, és nem vesz tudomást annak társadalmi költségeiről, hanem azt is értéknövekedésként tételezi, ami valójában költség. Ahogyan Robert Kennedy már 1968 márciusában, a Kansasi Egyetemen tartott előadásában megfogalmazta: „Túl hosszú ideig és túl nagy meggyőződéssel áldoztuk föl közösségünk kiválóság iránti vágyát és a közösség értékeit az anyagi javak felhalmozása érdekében. A nemzeti össztermék (GNP) […] elszámolja a levegő szennyezését, a cigarettareklámokat és a mentőautókat, amelyek az autópálya-balesetet szenvedett sérülteket szállítják. Beszámítja a különleges zárakat, amellyel védjük otthonainkat és a zárakat feltörő betörők börtönköltségeit egyaránt. […] Beszámítja a napalmot és a nukleáris robbanófejek költségeit, ahogyan elszámolja a rendőrség vízágyúit, melyekkel az utcán tüntetőket szétoszlatják. […] Ugyanakkor a nemzeti össztermék nem méri gyermekeink egészségét, az oktatás minőségét, vagy az élményt, amit a gyermekekkel való játék okoz. Nem méri költőink verseit vagy házasságunk szilárdságát, nem méri közpolitikai vitáink minőségét vagy a köz szolgáinak tisztességét. […] Röviden, mindent mér, csak azt nem, amiért élni érdemes.” (Kennedy, 1968) A GDP nem méri és nem értékeli a környezeti károkat, amelyeket a hagyományos termelésnövekedés okoz, ahogyan nem méri azokat a társadalmi károkat sem, amelyeket a hagyományos fogyasztásnövekedés eredményez. A növekedés hatására egyre nagyobb az olló rése az anyagi javak felhalmozásából még részesülő kevesek és az anyagi javakat felhalmozni nem, csupán létfenntartásra fordítani képes többség között (Stiglitz, 2013). A fejlett világ nagy részén folyamatosan növekszik azok száma, akik mélyszegénységben élve, néha generációk óta minden reményüket elvesztették arra, hogy munkajövedelemre tegyenek szert, és így a puszta létfenntartáson túl bármilyen anyagi biztonságot halmozzanak föl. Ők a szociális transzferek első számú befogadói, ám sokak szerint a rendszer fenntarthatatlan, mert egyre kevesebb jövedelemtermelő tart el egyre több inaktív polgárt. A globális válságok következtében, illetve recesszív (növekedés nélküli) időszakokban egyre többen válnak inaktívvá, és elveszítve felhalmozott javaikat csúsznak egyre lejjebb a vagyoni létrán. A három jövőformáló megatrend – a környezeti károk felismerése, a fogyasztói tudatosság növekedése és a lokalitás értékeinek képviselete – számos területen a gondolkodás és a cselekvés fősodrába emelte a környezeti (a korlátos erőforrásokkal való takarékos és tudatos gazdálkodás) és a társadalmi (a bevonásra és együttműködésre épülő demokrácia) fenntarthatóság fogalmát.