Csaba László

Európai közgazdaságtan

Hogy lehetett helyes tételekből kiindulva hibás a gyakorlat?

Az elmondottakból jól látható: a rendszerváltozás már az 1997–1999. évi és a 2008–2009. évi pénzügyi válságokat megelőzően indokolta, sőt a maga területén ki is kényszerítette a – Keynessel sírba szálltnak vélt – makroökonómia, a főáram által rendszeresen kihagyott pénz/pénzügyek203/ösztönzők, valamint az egész intézményi közelítés rehabilitációját. Igen, a rendszer összeomlása, a rendszervákuum, majd az új intézmények – csak részben konstruált – létrejötte mind az intézményekről, azok szerepéről szólt – ez pedig a neoklasszikában nem is létezik, sőt axióma szintjén volt kizárva.
Mindebből nem következik az, hogy soha, sehol, semmit ne kellene a fizikában különösen kedvelt modellezés révén megvizsgálni. Hanem csak azt kell belátnunk, hogy az intézménymentesség a mai főáramnak nem egy véletlenszerűen választott, különös ízlésvilágát megjelenítő sajátossága, amit ugyanúgy nem illik emlegetni, mint akasztott ember házában a kötelet. Sajnos a helyzet az, hogy ha feladatunk a proszektúrára köt, akkor nem fanyaloghatunk a boncmester nem kellő kifinomultságán.

Vagyis: ha elfogadjuk, hogy e történelmi folyamat alapjaiban és számos részében gazdasági természetű, akkor értelmes és hasznos a közgazdaságtan olyasfajta megújítását szorgalmaznunk, ahol többé nem szükséges magyarázni a kézenfekvőt. És mivel, mint láttuk, nem pusztán a 30 átalakult állam, Kína, Vietnam és a még átalakulásra váró többi fejlődő állam konkrét kihívása követeli ezt a fordulatot. Hanem a közgazdaságtanon belüli irányzatok már a főáram partvonalán és mellékágaiban is megfogalmazták ezt. Igényünk talán sem szerénytelennek, sem szakmaiatlannak nem minősül.
Az átmenettan talán legérdekesebb része a tudományelmélet számára az volt, amikor és amennyiben a tudományszak bevett, divatos vagy véletlenszerűen kiválasztott tételeit közvetlenül vagy közvetve a gyakorlatban is kipróbálták, vagy erre tettek kísérletet. Igaz, nehéz azt megállapítani, mikor volt e törekvés őszinte, s mikor szolgált pusztán egyértelmű politikai, hatalmi, újraelosztási vagy vagyonszerzési törekvések fügefaleveleként. Utóbbira kézenfekvő példa Csehország, ahol az elvont filozófiai elveket nagyon is konkrét kizsebelések megideologizálására használták fel (Kocenda–Hanousek, 2013).
A legérdekesebbnek talán épp azok az esetek bizonyultak, amikor a közgazdaságtan bevett tételeinek sikertelen alkalmazására került sor, olyasféle ismeretek bevetésére, amit – a tananyag irányultságától függetlenül – mindnyájan tanultunk, nemzedéktől, országtól, szakiránytól függetlenül. Például az az összefüggés, hogy a tulajdonnak minden rendszerben, de különösen a piaciban kitüntetett jelentősége van, az általános egyensúlyi elmélet kivételével mindenütt az axiómák közé sorolódik. Mégis, aligha volt meglepő, hogy a magántulajdon mint formális intézmény bevezetése – a kísérő intézmények, mint a verseny és az átláthatóság – híján, az eme intézményt körülbástyázó normák, elvárások, kulturális és civilizációs elemek hiányában Oroszországban kimondottan egyfajta rablókapitalizmust szültek (Hedlund, 2011, 237–244. old.). Ugyanakkor Magyarországon – számos elemzésben bemutatott módon – a „klasszikus szocializmus” alig négy esztendőn át, 1949 és 1953 között érvényesült. Ez azt is jelentette, hogy mind a formális jogrendben, mind az informális viszonyokban lényegesen kisebb és kevésbé durva volt a megszakítottság, mint Oroszország esetében. És a Nyugattal való érintkezés szálai se szűntek meg soha. Ekképp talán nem meglepő, hogy nálunk – a gyakori vélekedés ellenére – nem a nómenklatúra, és különösen nem a késő kádári vezető réteg hatalomátmentése volt a jellemző – és az ezzel járó vadkapitalizmus sem alakult ki. Ehelyett a társadalomban – Kolosi Tamás és Szelényi Iván (2010) legutóbbi, figyelmet keltő felmérése szerint – inkább a hosszú távú pályafüggőség érvényesült. Azaz: a háború előtti vállalkozói ismeretek és tudástőke, nem pedig a szocializmusban való túlélést megalapozó „uli-buli” képességek határozták meg,204 kiből lett hosszabb távon sikeres vállalkozó. Hasonló eredményre jutott más körben végzett, hasonlóan széles bázisú felmérésekkel korábban Laki Mihály és Szalai Júlia (2004) is. És ekképp a magyar modell is a némethez közelít, az osztrák–finn korporativista és szociális védelmi vonások nélkül. Az elmélet szintjére visszatérve: ismét a kontextus uralja a kimenetet, nem az általános törvényszerűségek!
Hasonlóképp: Ludwig von Mises (1920) klasszikus okfejtéséből ismert, hogy minden szocialista rendszer születési hibája a tőkével való rossz gazdálkodás, az allokációs hatékonyság és a tőkepiac hiánya. Mégsem kérdéses, hogy a rendszerváltozás első negyedszázadában – az előző fejezet alapján mondhatjuk: még – nem ez a mozzanat volt a perdöntő. Meglehetősen jó eredményeket lehetett elérni mély tőkepiac nélkül is, ha a statikus hatékonyság/x-efficiency, a termelékenység, az innovációhoz kötődő tanulás, az új ismeretek – részben imitációs – átvétele elég intenzív/volt (Dyker, 2004, 365. old.).
Ha a formális intézmények és a kulturális homogenitás – vagyis az új intézményi közgazdaságtan és az osztrák iskola által kiemelt mozzanat – a meghatározó, aligha várhattunk volna átütőbb sikert, mint amit a német újraegyesítés jelentett. Röviden: kész és jól működő intézmények, nagyfokú legitimitás, kulturális és nyelvi közösség, jelentős tőkebeáramlás alkották a meghatározó keretföltételeket a keleti tartományok számára.
Ennek ellenére, a német közgazdák az átalakulás német „különútját” egészében véve kudarcosnak tekintik, annak ellenére is, hogy a termelékenység/jólét arány tekintetében vélhetőleg senki más nem nyerhetett és nem is nyert annyit a rendszerváltozáson, mint a keletnémet tartományok lakossága (Wagener, 2011, 225–244. old.). A kudarc oka végső fokon az, hogy a még oly fontos – sőt makroszinten is lényeges – rendszerelemek mesterséges átültetése nem bizonyult sikeresnek. Nem pusztán a termelékenység növekedése akadt el, de az új vállalkozások, a szerves növekedés, az innováció, a cégalapítás, a piacgazdaságot jellemző schumpeteri teremtő rombolás maradt el, és helyébe az államvezérelte, vastüdőn tartott gazdaság maradt két évtizedes valóság. Sőt, még az objektíve legtöbbet nyertek sem értékelik az eredményt, megszállásként élve át a nyugatnémet intézmények és megoldások – valóban gyakran vaskalapos – átültetését.

203 A hazai főáram védelmezőitől (Benczúr és tsai, 2013, 729. old.) annyit már megkaptunk, hogy elismerték: e kérdéskört „nem tárgyalta súlyának megfelelően” a főáram. Igaz, ebből nem a módosítás igényét, hanem a változatlan továbbélés helyes, követendő, sőt hazánkba is átültetendő voltát vonják le következtetésképp (uo. 731. old.). Ez csak akkor helyeselhető, ha a magyar felsőoktatásnak kimondottan az a célja, s egyben sikerének mércéje, hogy minél előbb minél több kiművelt főt küldjön el az országból. Ezt eddig a szándékolatlan, leküzdendő hatások közé soroltuk, és egyebek mellett az MTA Bolyai és Lendület programjaival próbáltuk ellensúlyozni.

204 Erre már az átalakulás korábbi szakaszát elemezve rámutatott Voszka Éva (1997), kiemelve azt, hogy a szocialista sikercégek, a spontán magánosítás bajnokai rendre kihulltak a rostán, már az első körben, a külföldiek megjelenésével.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 059 789 0

Gazdaság

Az „europaizálódás" legfőbb előnye elsősorban nem anyagi természetű, inkább a ráhatásban jelentkezik. A szélsőséges megoldások helyett a közmegegyezés felé visz, a döntéseket jó irányba tereli.

A tudomány feladata a megismerés, nem a világ közvetlen, forradalmi átformálása. A direktben politizáló közgazdaságtan nem tűnt el, csak átalakult, ruhát cserélt. Hol a tömeges magánosítás, hol a fenntarthatatlan állampénzügyeket eredményező kiegyensúlyozatlan növekedés, hol az ódivatú osztozkodás, hol meg az unortodoxia formájában.

A természettudományokban a matematikai módszerek értelemszerű és hasznos alkalmazása mellett a tapasztalat, a kísérlet és a műtéti eredmény visszacsatolásra kerül, és módosíthatja, sőt módosítja is az elméletet. Ez utóbbi a főáramú közgazdaságtanban a paradigma szintjén van kizárva.

A közgazdasági elemzés tudományosságának egyetlen vagy fő kritériumává nem válhat az, hogy az formális, matematikai nyelven legyen előadva.

Ezek a megállapítások, amelyeket - közel szó szerint - Csaba László új könyvéből vettem, a szerzőnek főként a nemzetközi és hazai közgazdasági irodalom kivételesen széles körű ismeretén, annak gondos értékelésén, továbbá fáradságot nem ismerő kutatómunkáján alapulnak. Csak kis töredékét képezik a könyvben olvasható több tucatra rúgó, és hasonlóan lényegbevágó megállapításoknak. A szerző eddig publikált, nem is kisszámú könyvei közül ez a legjobb, a legbátrabb hangvételű, és talán a leginkább aktuális és tanulságos.

Erdős Tibor

az MTA rendes tagja, a magyar Közgazdasági Társaság volt elnöke

A szerző legújabb kötetében is számos, nem közhelyes gondolatot fogalmaz meg - kritikus szemmel a gazdag szakmai irodalomra támaszkodva. Ezek az európai gazdaságpolitika megértéséhez lényeges és hasznos új szempontokkal járulnak hozzá. A kötet, különösen a posztkommunista országok gazdaságfejlődéséről átfogó és kiegyensúlyozott elemzést kinál az olvasónak.

Kopits György, Wooodrow Wilson Center(Washington), az MTA külső tagja

A mintegy 250 oldal terjedelmű kötet célja, hogy a világ közgazdaságtanában folyó viták bemutatásával, elemzésével és a tanulságoknak az európai uniós országokra történő alkalmazásával elősegítse a jelenleginél jobb kézikönyvek és tananyagok kialakítását, illetve hogy maga is ebben a minőségben szolgáljon MA és PhD szinten.

A kötet bevezetőből és négy fő részből áll. Az első fő rész a világ főáramában megindult önvizsgálatot és a módszertani pluralizmus újjáéledését mutatja be, s ebből konkrét javaslatokat fogalmaz meg a tananyagfejlesztésre. Mindenekelőtt a nemzetgazdasági folyamatok globális beágyazását és a pénzügyek beépítését sürgeti.

A második rész alkalmazza ezt a közelítést, méghozzá a kontinentális európai szociális piacgazdaságra. Egybeveti ennek elméletét a német gyakorlattal és a jóléti állami törekvésekkel, és bemutatja, hogy e kérdés tanulmányozása miként járulhat hozzá az intézményi közelítés megújításához.

A harmadik fő rész a rendszerváltozás negyedszázados tapasztalatait és tanulságait vizsgálja. Arra keresi a választ, hogy milyen alapon és mi minősíthető sikernek, illetve kudarcnak, továbbá hogy az elméleti fölismerések gyakorlati hasznosulásának milyen előfeltételei vannak a szakmában és a társadalomban.

Végül a negyedik rész azt vizsgálja, hogy a rendszerváltoztatás elmélete és gyakorlata milyen hozadékkal jár a világ közgazdaság-tudománya számára. Megállapítja, hogy e sajátos kísérleti laboratórium alkalmat adott a valóságnak a gazdaságelméletbe történő visszacsatolására és számos egyoldalú divat és tévhit meghaladására. A rendszerváltozás tanulságai és a világ más részében kialakult újító megközelítések üdítő módon összeérnek, ami akár tudományos bizonyítási eljárásnak is tekinthető.

A kötet törekszik a túlságosan technikai eszmefuttatások korlátozásra, a nemzetközi folyamatok dokumentálására és a következtetéseknek mind a társtudományokban, mind az oktatásban való hasznosítását lehetővé tevő kifejtésre.

„A közgazdaságtudomány forradalmi változások előtt áll; a nemzetgazdaságok soha nem függtek ennyire az európai és a világgazdasági folyamatoktól. Csaba László kitűnő könyve a rendszerváltozás tükrében vizsgálja mindezt. Hallgatóknak és kutatóknak melegen javasolom a kötet tanulmányozását."

Prof. Dr. Móczár József

Budapesti Corvinus Egyetem, Matematikai Közgazdaságtan Tanszék

Hivatkozás: https://mersz.hu/csaba-europai-kozgazdasagtan//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero