Az erőforrások és a szervezeti képességek értelmezése, új megvilágításba helyezése jellemzi a stratégiai menedzsmentre vonatkozó irodalom elmúlt néhány évtizedét. A nyolcvanas években kristályosodott ki az erőforrás alapú vállalatelmélet (RBV), amely a vállalatok teljesítményében megfigyelhető különbségeket az erőforrások heterogenitásában vélte felfedezni. Négy olyan tulajdonsággal (értékes, ritka, utánozhatatlan és nem helyettesíthető) ruházták fel az erőforrásokat, amelyek garantálják a vállalatok versenyképességét. Miközben az elmélet nagyon hasznos a vállalati működés megértéséhez, egyre több kritika érte amiatt, hogy nem képes megmagyarázni, az erőforrások miként fejleszthetők és alkalmazhatók annak érdekében, hogy a változó környezetben is fenntartható versenyelőnyhöz vezessenek. A választ a szakirodalom egységesen a dinamikus képességek elméletében vélte felfedezni. A dinamikus képességek elmélete azt állítja, hogy a versenyelőny legjelentősebb és legtartósabb forrása nem az erőforrások egyszerű birtoklásában van, hanem a cégek azon képességében, hogy az adott piaci környezetnek megfelelő erőforrásokat szerzik meg, integrálják és alkalmazzák. (Grant: 2008) Ilyen dinamikus környezetben a siker forrása a tudás menedzselése. Ebben a szellemben foglalkoztunk már a könyv második fejezetében a marketingtudással, Polányi (1994) alapján a rejtett (tacit) tudással, melyet nem lehet csak tanulással elsajátítani, hanem szükség van a tapasztalatra, a rutinra is.