A 20. század utolsó két évtizedében bekövetkezett gyors ütemű társadalmi-gazdasági fejlődés és modernizáció eredményeként Kína a 21. század elejére a világ egyik meghatározó regionális hatalmává vált. Kína nemzetközi tekintélyének megszilárdulása mindenekelőtt az ország komplex ereje töretlen fejlődésének, a kínai kormány következetes külpolitikájának, Kína világgazdasági súlya és befolyása állandó növekedésének az eredménye. De nem kis mértékben hozzájárult ehhez a Szovjetunió és számos, korábban szocialistának nevezett kelet-európai államalakulat 1990-es években bekövetkezett szétesése, s a helyükön létrejött „demokratikus”, „kvázi demokratikus” vagy továbbra is tekintélyelvű utódállamok sok tekintetben tapasztalható meggyengülése és térvesztése. Nincs messze az idő, amikor Kína regionális világhatalomból tényleges világhatalommá válik, amely egyre nagyobb és meghatározóbb hatást gyakorol majd az egész emberiség civilizációs fejlődésére, s különösen a Földünk népességének 4/5-ét kitevő „felemelkedő” vagy „feltörekvő” országok jövőbeni fejlődésére. A világ jelenlegi fejlett országaiban ezt a perspektívát egyesek eleve nem nézik jó szemmel, s ezek egyre gyakrabban „kínai fenyegetésről” beszélnek, mások pedig – különböző valós vagy vélt okokkal, s különféle ürügyekkel – időről időre megkísérlik a kínai társadalmi-gazdasági fejlődés és modernizáció világra szóló sikereit kisebbíteni vagy negatív színben feltüntetni. Ezért rendkívül fontos, hogy a magyar döntéshozók és magyar közvélemény is reális képet kapjon a Kínában végbemenő társadalmi-gazdasági folyamatokról, a kínai vezetés fejlesztési elgondolásairól és hosszú távú stratégiájáról, annál is inkább, mivel a kínai emberek előtt nem ismeretlen Magyarország. Azok a kínaiak, akik valamennyire is ismerik a közelmúlt és régmúlt történelmét, mély szimpátiával és kellő tisztelettel viszonyulnak az ismereteik szerint „ázsiai eredetű” magyar néphez, a „Szabadság, szerelem” költőjének, Petőfi Sándornak a népéhez.