Az, hogy az intézmények számítanak (institutions matter), manapság széles körben elfogadott gondolat a főáramú közgazdaságtanban is. Ez azonban egy hosszú szellemtörténeti út folyománya. Ahhoz, hogy a mai helyzetet megértsük, egy rövid történeti áttekintéssel kell kezdenünk. A klasszikusok közül Adam Smith fogékony volt a történeti megközelítés iránt, amely szükségképpen magában foglalta a változó intézményrendszer leírását. Számára a piac működésének elemzése csak egy eszköz volt ahhoz, hogy a piac hatékonyságából normatív érvet kovácsoljon egy adott intézményrendszer mellett. Screpanti és Zamagni (2005) James Buchanan, Gordon Tullock és Friedrich von Hayek interpretációjára hivatkozva egyenesen úgy fogalmaznak, hogy Smith különböző intézményi struktúrák összehasonlításával foglalkozott. David Ricardo később erőteljesen elmozdult egy absztrakt, deduktív modell felé, amely szinte minden történeti és intézményi tartalmat nélkülözött. A klasszikus iskolához tartozó John Stuart Mill és a neoklasszikus irányzat összegzését megalkotó Alfred Marshall visszakanyarodott Smith módszertanához, a deduktív elméletet történelmi leírással kombinálva (Landreth–Colander, 2002). A neoklasszikus közgazdaságtanban azonban az intézményekkel kapcsolatban nem Marshall megközelítése lett általános, hanem az a három „alapító atyánál” (William Stanley Jevons, Carl Menger,2 Léon Walras) már fellelhető gondolat, hogy a közgazdaságtan a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások alternatív célok közötti felhasználásának univerzálisan érvényes törvényszerűségeit kutatja. Jól ismert, hogy a közgazdaságtan tárgyának eme szűkített felfogása Lionel Robbins An Essay on the Nature and Significance of Economic Science című munkájában 1932-ben kapta meg veretes és nagy hatású megfogalmazását.3 Ebben a gondolatrendszerben az emberi cselekedetek célja és motivációja exogén adottság, a racionalitás és haszonmaximalizálás a priori axiómájára épül. Az a jogi-intézményi környezet, amelyben a döntések születnek, szintén külső adottságnak számít. Marshall számára fontos volt, hogy elméletével valóságközeli kérdésekre a gazdaságpolitika számára releváns válaszokat adjon. Szemléletének a hatása azonban e tekintetben is elhalványult. A neoklasszikus ortodoxiában erősebbnek bizonyult az a walrasi hagyomány, amely inkább az egyensúlyi modellek belső logikájával volt elfoglalva. Azt, hogy az elmélet a valósággal szemben bizonyos autonómiával rendelkezett, a korszak meghatározó ismeretelméleti felfogása, a pozitivizmus tette lehetővé. Ennek értelmében egy modell feltételezéseinek érvényessége kevésbé fontos, mint előrejelző képessége. Ez a nézet sem hagyott sok teret az intézmények figyelembevételére (Henley–Tsakalotos, 1993).