Heidegger másik korai tanítványa, az evangélikus teológus, Rudolf Bultmann (1884–1976) Löwithre is épít, mikor Történelem és eszkatológia című munkájában kibontja saját szekularizációs elgondolását. A szekularizáció tézisét elfogadja és magától értetődő módon alkalmazza is magyarázó elvként konkrét szövegek elemzésére építő történeti áttekintésében. „Az eszkatológia szekularizálása az évszázadok folyamán” alcímet viselő ötödik fejezetben például a következőket olvassuk: „a történészek most már úgy vélik, hogy magán a történelmi folyamaton belül is megismerhetik a történelmi cselekvések és események értelmét, a folyamatot pedig organikus egészként fogják fel; és meg vannak győződve arról, hogy a történelem tudományos vizsgálata minden esetben feltárhatja ezt az értelmet. Megjelenik a történelem teleologikus felfogása, és már csak a gondviselés fogalmának szekularizálására van szükség ahhoz, hogy a történelem értelmét immanensként gondolhassák el. […] Miként a történelem teleologikus felfogása világiasítható volt, akként az volt a „Civitas terrena” és a „Civitas Dei” küzdelméről szóló Szent Ágoston-i felfogás is. A teleológia koncepciója lehetővé tette, hogy a küzdelmet fejlődésként, haladásként értelmezzék, immár szekularizáltan írják le, harcként a természet sötét erői és az ésszerűtlenség, másfelől a felvilágosodott ész között. […] Az eszkatológiai beteljesedés eszméjét pedig úgy lehetett értelmezni, mint az észnek a történelmi fejlődést szükségképpen betetőző győzelmét” (Bultmann 1957/1994: 71–74).