A vallási stádium legrészletesebb leírása a Félelem és reszketés (1843) című műben található. Kierkegaard itt a hit paradoxonát mint az ember számára legfontosabb belső ellentmondást járja körül. Az elmélkedés középpontjában Ábrahám alakja áll, aki azt a parancsot kapja Istentől, hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot, a számára legdrágább lényt, öregkorának legfőbb örömét. A hitet olyan ész által felfoghatatlan paradoxonként írja le Kierkegaard, amely még az etikai értelemben vett legsúlyosabb bűnt, a gyilkosságot is szentesíti. Ábrahám különbözik a tragikus hősöktől, mivel ezek még a legválságosabb pillanatban is az erkölcs normái szerint cselekszenek, és emberileg nagyon is felfogható motívumok között őrlődnek. Ábrahám áldozata azonban semmiféle emberi mértékkel nem mérhető, és semmilyen emberileg felfogható erkölcs nem igazolja. Ábrahám nem egy magasabb rendű erkölcsi norma alapján cselekszik, hanem a hit abszurd erejénél fogva. A „hit lovagja” önmagára van utalva, és egyedül marad az egész világgal szemben. Felfüggeszti az etikát, túllép az általánoson, és csakis így, abszolút egyessé válva léphet személyes viszonyba Istennel. Az elbeszélő – Kierkegaard ezúttal Johannes de Silentio álnéven tette közzé az írást – többször hangsúlyozza, hogy nem képes megérteni a hit abszurditását, csak a hit előtti utolsó lépcsőfokra, a végtelen rezignáció állapotára jutott el, de Ábrahám tette csodálattal, ugyanakkor félelemmel és reszketéssel tölti el. Az írás tulajdonképpen nem a vallási stádiumról, hanem annak az embernek a félelmeiről és kétségeiről szól, aki az etikát már maga mögött hagyta, de az ugrást, a hitbe való áttörést még nem volt képes megtenni. A hit abszurd és paradox mozgást jelent, legnagyobb rejtélye abból fakad, hogy a világtól, vagyis az általánostól, a morálistól, a megérthetőtől való teljes elszakadást jelenti. Ám éppen ezért a hit egyszersmind az egzisztencia, vagyis az egyes igazi lehetősége arra, hogy önmagává váljon. Etikum és hit között azonban nincs közvetítés és felfogható átmenet: ugrás van, és csak ebben a felfoghatatlan ugrásban jöhet létre az egyes mint egyes viszonya az abszolúttal. „A hit éppen az a paradoxon, hogy az egyes mint egyes magasabb rendű az általánosnál […], hogy az egyes mint egyes abszolút viszonyban áll az abszolúttal. Ez a nézőpont nem közvetíthető, mert minden közvetítés éppen az általános erejénél fogva történik” (Kierkegaard 1843/1986: 94–95).