Eleinte az energiatakarékosság módszere a szigorú, központilag meghatározott elosztás volt. Ehhez kiépítették a helyi, intézményesített felmérő és értékelő rendszereket, igyekeztek kiképezni az embereket. Ekkor hozták létre az energetika állami statisztikai háttérbázisát a maga gyermekcipőivel. Jellemző volt azonban, hogy ez a takarékossági szisztéma érzéketlen volt a pénzügyi szempontokra. Hogy ezen túllépjenek, ahhoz az átfogóbb piacgazdasági reformokra, illetve az azok során kialakult szakpolitikai attitűdökre volt szükség. A vállalati reform profitorientálttá tette az ágazat szereplőit, az árreform pedig érzékelhetővé az energiahatékonyság hasznát. Piaci körülmények közé került a széntermelés és -kereskedelem. 1997-től elkezdték kiépíteni a versenypiaci energiaszolgáltató ágazatot, amely mögé az addig ilyen tapasztalatokkal nem rendelkező kereskedelmi bankok hitelezési gyakorlatát is ki kellett alakítani (Taylor et al., 2021). Erre a területre a törvényi szabályozás csak 1997-től jutott el, amit az kényszerített ki, hogy a liberalizáció során rengeteg olyan cég jött létre, amely kívül esett az állami irányításon, s a hagyományos módszerekkel nem vagy csak nagyon körülményesen lehetett befolyásolni. Törvény született az energiatakarékosságról 1997-ben (The Law on…, 1997), amelyet 2007-ben korszerűsítettek (majd 2024-ben hozták meg az ország történetének első energiatörvényét). A szabályozás mind az iparra, mind az épületállományra szigorú energiahatékonysági sztenderdeket írt elő és intézményrendszert épített ki az ellenőrzésre. 2006-ban pedig először írtak ki makrogazdasági szinten energiahatékonysági célokat, ami azóta is gyakorlat. Ezzel párhuzamosan elkezdtek tömegesen bezárni szennyező ipari létesítményeket. A nagyvállalatokkal szerződéseket írt alá a kormány a sztenderdeknek való megfelelés útjáról.

Az energia szempontjából is kritikus kérdés a szén és a szénfüggőség. Mai ismeretek szerint a Föld negyedik legnagyobb szénkészlete található Kínában (az Egyesült Államok, Oroszország és Ausztrália után), nagy hagyománya van a szénhasználatnak, sokfelé nagyon egyszerű a bányászata. Az 1980-as évektől szinte „vadnyugati” körülmények alakultak ki számos szénlelőhelyen, amit a sorozatos, nagyon súlyos, rengeteg halálos áldozatot követelő bányakatasztrófák illusztráltak. 2000-től megindult a szénbányászat, -kereskedelem és -felhasználás kormányzati szintű racionalizálása. Akkor az energiatermelés 70 százaléka származott szénből (Taylor et al., 2021). Két évtized alatt ezt – ahogy a 3. pontban említettük – 55,3 százalékra sikerüt lenyomni. Ebben a folyamatban egyértelműen fékezőleg hat, hogy a szén történelmileg nagyon mélyen beépült a gazdasági és társadalmi struktúrákba, s persze az energiabiztonság szempontjából is jelentős a szerepe. Amikor az emberi környezet állapotának és védelmének kérdései kezdtek megjelenni az átfogó stratégiában és tervek készültek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének menetére, ezen a téren is drasztikus, helyenként hebehurgya döntések születtek. 2020–21-ben alkalmi regionális szénhiányok is kialakultak, s erőteljes áremelkedés kezdődött az árampiacon. Történt némi visszakozás a 2021-ben indult 14. ötéves tervben, s a szénről egyre inkább „nemzeti realitásként”, mint szükséges támaszként kezdtek beszélni. Ugyanakkor a szabályozás, sztenderdizálás, munkavédelmi szabályozás erre a területre is eljutott.