A környezeti problémákkal való elégtelen szembenézés mögötti indokok között nemcsak a források, hanem a megfelelő technológiák hiánya is szerepelt. Kína tudományos és technológiai elmaradottságának problémája a Kínai Népköztársaság megalakulása óta kulcseleme a politikai gondolkodásnak. 1978-ban azok a vezetők ragadták magukhoz a hatalmat, akiknek a megfontolásaiban a technológiai fejlődés centrális szerepet játszott (Deng Xiaoping, Chen Yun és társaik). Az 1980-as évektől ebből a szempontból egy vad, szabályozatlan, de nagyon aktív időszak vette kezdetét, amelyben a másolás, a szellemi teljesítmények gátlástalan eltulajdonítása, az ipari kémkedés, majd később a kényszerű technológiatranszfer módszerei játszottak nagy szerepet. Ez azonban széles skálájú folyamat volt, amelyben az egyik szélsőséget a legprimitívebb másolás, míg a másikat az azonnali alkalmazás, a tanulás és továbbfejlesztés jelentette. Ugyanis ebben az időszakban épült ki az a vállalati, kutatói és felsőoktatási bázis is, amelyre a 2000-es évektől már nagy ívű programokat lehetett építeni. Ebben jelentős szellemi mérföldkő volt a 2006-ban kibocsátott 15 éves tudományos és technológiai terv és az abban foglalt 16 megaprojekt. Ez volt az első olyan koncepció, amely alapvetően a hazai innovációra épített. Ahogy Barry Naughton mondja, Kína tulajdonképpen újrakezdte az iparpolitikáját (Naughton, 2021, 49). Nagyon lassan induló program volt, a propagandában nem is kapott nagy figyelmet, de a benne lévő néhány cél (a GDP 2,5 százaléka legyen az K+F költés, a külföldi technológiáktól való függést 30 százalékra kell visszaszorítani, a teljes növekedés 60 százalékának a termelékenység növekedéséből kell származnia) alapvetően meghatározta a későbbi iparpolitikát. A 16 megaprojekt összefűzése egy programba, melyet a miniszterelnök irányít, az első integrált politikai elképzelés volt, amely átfogóan tartalmazta – a gazdaság nézőpontjából – az eddig sorolt környezeti és energetikai gondokra adott technológia-fejlesztési válaszokat is.