Kína világpiaci részesedése a napelemgyártást illetően 2005-ben még szerény 11% volt, azonban a technológia beérésével növekedésnek indult. Kínai vállalatok kulcsfontosságú eszközöket vásároltak Németországból és Dél-Koreából, míg a gyártási technológiákat amerikai és kanadai cégektől szerezték be, versenyelőnyüknek alapját pedig a gyártási folyamatok optimalizációja jelentette (Sivaram, 2018). Mindez állami hátszéllel párosult, ahogy Szunomár is írja, „a központi kormányzat 2006-tól kulcsfontosságú iparágnak minősítette a napelemszektort, az idetartozó termékeket gyártó vállalatok további pénzügyi támogatásra váltak jogosulttá kutatás-fejlesztési tevékenységekre, illetve kedvezményes kamatozású exporthiteleket, valamint exportgaranciákat és biztosítást is kaphattak”. Az olcsó hitelek és termelési folyamatok optimalizációja mellett az olcsó nyersanyagok2, a szubvencionált energia (főleg villamos áram) és az olcsó munkaerő fontos szerephez jutott abban, hogy a kínai cégek versenyképessé váljanak (Huang et al., 2016; Jackson, Lewis, Zhang, 2021; Zhao et al., 2024). Ugyanakkor, ahogy Szunomár írja, az exportot valamelyest visszavetették a látványos kínai állami támogatási modell miatt az importáló országok által kivetett vámok.

A kínai modell hátulütői az évtized végére világossá váltak, hisz a termelést támogató tényezők túlkapacitáshoz vezettek, ami a globális kereslet megcsappanásával egyidejűleg bontakozott ki (Zhao, Wan, Yang, 2015). 2012-ben például a termelési kapacitást 40 GW-ra becsülték, viszont csak 23 GW-nyi napelemet gyártottak (Sun et al., 2014). A szektor mind Kínában, mind globálisan konszolidálódott, de a kormányzat támogatásokat nyújtott a legnagyobb és legfontosabbnak vélt szereplőknek, ezzel elősegítve, hogy Kína piacvezetővé váljon (Huang et al., 2016). Ahogy Szunomár is írja, ekkor merült fel, hogy az országnak el kell mozdulnia egy „merkantilista stratégia” követéséből a „belföldi kereslet serkentésébe” (Chen, 2015). Ezt a szektor fenntartása és az ezzel összefüggő gazdasági növekedés is szükségessé tette, valamint energiabiztonsági szempontok is közrejátszottak, elvégre az olaj ára a világpiacokon hatalmas kilengéseknek volt kitéve, és Kína energiafogyasztás egyre csak nőtt. Kína tovább egyengette iparpolitikáját, aminek zöld mivolta jellemzően külföldi klímaambíciókkal rendelkező vevőknek volt fontos, bár ez Kínán belül is egyre fontosabbá vált, főleg a légszennyezés miatt.

A globális klímacselekvés lényegében romokban hevert a koppenhágai csúcs kudarca után (Rogelj et al., 2010), viszont több állam, mint például Németország újfent hangsúlyozta elköteleződését az energiaátmenetet illetően (Beveridge, Kern, 2013). A 2010-es évek közepére egyetértés alakult ki, hogy az energiaátmenet motorját a szél- és a napenergia fogja adni (IPCC, 2014), amelyek már egyre inkább versenyképesek voltak a fosszilisalapú áramtermeléssel. Ami a kínai vezetésnek még fontosabb volt, hogy az energiaátmenet csökkentheti a légszennyezést. Kína iparosodása a 2000-es években nagy mennyiségű, olcsó energiahordozóra épült, mégpedig a szénre (Malm, 2012). Elsődleges energiafelhasználásának 70%-át és áramtermelésének 70–80%-át évtizedeken át a szén adta. Mára a szén relatív részesedése az energiamixben lecsökkent 60% körülire (Yang, Sun, Shi, 2024), 2024 májusában például mindössze 57% volt (Myllyvirta, 2024), viszont a szénfogyasztás ilyen hangsúlyos szerepe erősen hatott az ország légszennyezettségére is.

A légszennyezés negatív hatásait az emberek egészségére (Liu, Xu, Yang, 2018), a gazdasági termelésre (Zhao, Sing, 2017; Hao et al., 2018) és az általános jóllétre (Matus et al., 2012) széles körben dokumentáltak, ennek megfelelően a központi kormányzat, valamint a helyi kormányzatok is igyekeztek csökkenteni azt (Xue et al., 2013; Wang et al., 2014). Ennek egy fontos módja a megújuló energiaforrások belföldi keresletének támogatása volt (Liu et al., 2021), amelynek eredménye, hogy 2023-ban Kína 216 GW új megújuló kapacitást kapcsolt a hálózatra. Ez újabb rekord, bár 2024-ben ez a volumen minden valószínűség szerint tovább fog növekedni (Zhu, Deng, Selvaraju, 2024). A telepített naperőművek pedig fontos szerephez jutnak a szénerőművi áramtermelés kiváltásában, ezzel fenntartva Kína erőforrás-intenzív termelését úgy, hogy közben a kisebb légszennyezés növeli a jóllétet és a gazdaság energiabiztonságát is képes javítani.

A klímapolitika ugyan kulcsfontosságú volt a kínai napelemexport fellendítésében, a belföldi telepítések serkentésében viszonylag kis szerephez jutott. Kína „fejlődő” államként a klímapolitikában fontos szerepet játszó kiotói jegyzőkönyvben non-annex államnak sorolták be, így nem volt kötelezettsége az üvegházhatású gázok csökkentésében (Swinton, Sarkar, 2008). A vezetés nem is vállalt nemzetközi jogba iktatott kötelező célokat (Hu, Monroy, 2012), bár a 12. ötéves tervben már megjelentek ÜHG-kibocsátásokkal kapcsolatos célok (Qi, Zhang, Karplus, 2014) és a kínai kormányzat a 2015-ös párizsi klímamegállapodás után sokkal konstruktívabb szerepet vállalt a nemzetközi klímaagenda alakításában is (Hilton, Kerr, 2017). Ez részben az USA párizsi klímaegyezményből való kilépése utáni hatalmi vákuumból fakadt (Zhang, 2017; Zhang et al., 2017). Ezzel együtt tehát a klímapolitika önmagában viszonylag kis szerepet játszik a kínai napelemipar belső keresletének alakításában, ha csak azt vizsgáljuk, hogy a párizsi megállapodás kapcsán megfogalmazott NDC-k szerint Kína vállalásai „elégtelen” és „nagyon elégtelen” besorolásúak (CAT, 2024). Fontosabb, hogy ez illeszkedett abba az iparpolitikai szerepvállalásba, amelyet a kormányzat folytatott, illetve az energiabiztonsági és légszennyezési célokat is támogatta.