2008 és 2023 között az egykor nagy foglalkoztatónak számító textil-, ruházati, bőrtermék- és lábbeligyártó ipar aránya mindenütt zsugorodó volt, de a fővárosban a villamosgépgyártás, az integrálódott vármegyékben az elektronikai ipar, az újraiparosodó vármegyékben pedig az élelmiszeripar is hasonló vagy akár még nagyobb pozícióvesztést mutatott. A nyertesek oldalán Budapesten a fa-, papír- és nyomdaipar, illetve a gyógyszergyártás, az integrálódott térségek iparában a villamosgépgyártás (idetartozik az akkumulátoripar is) szerepel. Az újraiparosodó térségekben elsősorban az elektronikai ipar és a járműgyártás, az ipari periférián pedig az egyéb feldolgozóipari tevékenységek felértékelődése figyelhető meg (11.3. táblázat). A különböző iparágak arányainak növekedése foglalkoztatásbővülést is jelentett a vizsgált másfél évtizednyi időszakban: még a zsugorodó feldolgozóipari foglalkoztatást regisztráló Budapesten is bővült az alkalmazásban állók létszáma a legnagyobb aránynövekedést mutató iparágakban.

 

A fenti helyzet következménye, hogy a centrumhoz történő felzárkózás folyamata mindinkább a feljebb lépés egyéb dimenzióinak sikerétől függ. Ez a feljebb lépés ugyanakkor jelentős területi és dimenzióbeli egyenlőtlenségeket mutat, ami számos kelet-közép-európai publikációban megjelenik (pl. Domański et al., 2024; Éltető et al., 2015; Pavlínek, Ženka, 2011). Számos hazai és nemzetközi kutatás állítja, hogy az aszimmetrikus hatalmi viszonyokkal jellemezhető nemzetközi termelési hálózatokban a periféria és a félperiféria függő helyzetű gyártóinak feljebb lépése elsősorban a gyártási folyamatok és a gyártott termékek terén tud érvényesülni, mert a helyi törekvések e szegmensekben találkoznak leginkább a termelési hálózatokat irányító szereplők érdekeivel. A termékéletciklus-elméletre épülő kritikák (pl. Gerőcs, Pinkasz, 2019), illetve hazai kisvárosi környezetben gyűjtött saját terepi tapasztalataim (Molnár et al., 2022) is azt mutatják ugyanakkor, hogy azért ezekben a dimenziókban is akadnak korlátok. Mégis a funkcionális feljebb lépés (és annak anyagi elismerése) a leginkább vitatott: e folyamat jellemzően részleges marad a mások által irányított hálózatokban (Blážek, 2016; Szalavetz, 2017). E tekintetben sem a transznacionális cégek függő helyzetű leányvállalatai, sem pedig a korlátozott belső erőforrásokkal rendelkező és a termelési hálózatokban többnyire alárendelt szerepeket játszó hazai kis- és középvállalkozások nincsenek kedvező helyzetben. A funkcionális feljebb lépés magyarországi kontextusban Budapest ipari termelési hálózatokba kapcsolódása esetében érvényesül a leglátványosabban, hiszen a főváros deindusztrializációja és szolgáltatásalapú fejlődése valójában a nagyobb hozzáadott értéket képviselő iparágakra (pl. gyógyszeripar) fókuszálást, az iparirányító funkciók megerősödését (pl. kőolajfeldolgozás, petrolkémia), illetve transznacionális ipari vállalatok (pl. autóipar) számára kutatás-fejlesztést végző és háttérirodai szolgáltatásokat nyújtó szereplők térnyerését jelenti. Ez a fejlődési pálya ugyanakkor az ipari jellegű vármegyék többsége számára – belső humánerőforrás-korlátjaikból fakadóan – gyakorlatilag elérhetetlennek látszik (Lengyel, Varga, 2018).

Ha a mennyiségi növekedés erőforrásai kimerülnek, és nem látszik a funkcionális feljebb lépésben is megnyilvánuló minőségváltás, akkor a szakirodalomban gyakran emlegetett közepes jövedelem csapdája helyzet állhat elő (Gál, Lux, 2022). Úgy tűnik a vármegyei GDP-adatok alapján, hogy a jelenlegi újraiparosodás-alapú modernizációs modell alacsonyabb fejlettségi szintről kínálhat zárkózási lehetőséget, de a feltételek nem elegendőek a közepes színvonal érdemi meghaladásához. A vidéki vármegyék pozíciója ennek megfelelően leginkább egymáshoz képest változik. Győr-Moson-Sopron például a 2010-es évek közepén nemcsak a vidéki Magyarország, de a hazai viszonyok között fejlettnek számító Észak-Dunántúl átlagából is kiemelkedett, a 2020-as évek elején viszont Fejér és Komárom-Esztergom is megközelítette (újra) a fejlettségi szintjét. Bács-Kiskun a 2010-es évek második felében néhány éven keresztül – Csongrád-Csanád és Pest vármegyét is megelőzve – a Dunától keletre eső országrész legmagasabb egy főre jutó GDP-értékét produkálta, hogy aztán ismét visszaessen több helyezéssel. Nem mondanak ellent ennek a megyei GDP-dinamikák alapján tett megállapításnak a települési szintű tapasztalatok sem. Kapcsolat látszik a fővárosi agglomeráción kívül eső vármegyék iparosodottsága, illetve városaik egy lakosra jutó helyi iparűzési adóbevételei között: az ipari vármegyékben magasabb, de változatos relatív szórást mutató egy lakosra jutó értékek jellemzőek, miközben a városhierarchiában lefelé haladva az átlagértékek csökkennek, a relatív szórásértékek pedig nőnek (Molnár et al., 2024). Ez a megállapítás azonban ismét csak a vidéki városok egymáshoz viszonyított pozíciójáról szól: nem mond semmit arról, hogy hosszabb távon mennyire sikeres e települések fővároshoz történő közeledése.