Bár a GVC-korszak lehetőséget teremtett új ipari struktúrák kialakítására, addig nem iparosodott országok vagy régiók iparosodására, vagy iparukat elvesztett lokációk újraiparosodására, ez a folyamat számos problémát is felvet. Egyrészt a GVC-k alacsony „helyhez kötöttsége”, a magas költségérzékenység miatti gyors „mozgása” következtében az így létrehozott ipari bázis gyorsan elsorvadhat, másrészt az egy-egy résztevékenységre való szakosodás miatt nem épül ki a teljes ipari folyamat. A dolgozóknak, menedzsereknek, mérnököknek nincs „rálátásuk” a teljes termelési folyamatra. Ez hátráltatja a kapcsolódó készségek, a know-how, az ipari kultúra és az intézményi struktúrák fejlődését; nincs vagy kevés az innováció, a magas képzettséget igénylő munkahely, a „jó” munkahely (Gereffi, 2013). Altenburg (2007) megállapítása szerint a helyi beszállítók és a helyi GVC-vezető vállalatok (lead firms) kialakulása is lassú, vagy akár meg sem történik, különösen olyan piacokon, ahol az áruk, szolgáltatások és termelési tényezők határátlépése egyszerűen megoldható. Vagyis a megtelepedő külföldi cégek változatlanul támaszkodhatnak hazai beszállítóik inputjaira. Ilyen környezetet adhatnak a mélyen integrált régiók, mint például az Európai Unió. Ennek a „fél-iparosodásnak” a következményei területi szinten az instabilitás és sebezhetőség.