A spanyol példa jól mutatja egyrészt az iparpolitika növekvő komplexitását, másrészt nemcsak az EU céljainak átvételét, de az európai finanszírozás kihasználását is. Spanyolország kiválóan ki tudja használni az NGEU, RRF kínálta lehetőségeket, lehívja a forrásokat. Komoly és részletes terveket prezentál ezek elköltésére, sorra írja ki a pályázatokat ezzel kapcsolatban. Ezt a fajta „pénzesőt” részben külföldi tulajdonú, részben spanyol vállalatok használják ki, jelentősen élénkítve a gazdaságot, munkahelyeket teremtve. Az állami támogatások szerepe így növekedett az elmúlt években. Ugyanakkor kihívás, hogy úgy költsék el és úgy menedzseljék ezeket a pénzeket, hogy valóban jól hasznosuljanak.

Spanyolország példája azt is jól érzékelteti, hogy az államilag és európai szinten támogatott klímasemleges és zöld célok több síkon érdekellentéteket okoznak a gazdasági, társadalmi szereplőknek. Az európai stratégiai autonómia kialakítása, az elektromos autózásra való átállás fokozza az EU területén található kritikus nyersanyagok kitermelését, és bányák nyitását, újraélesztését ösztönzi Spanyolországban is. Az ennek következtében fellépő környezetkárosítás ellentétbe kerül a természetvédelemmel, de egyes folyószennyezések miatt a helyi halászokkal is. A klímaváltozás miatti folyamatok, például az aszály és a vízkorlátozások befolyásolják a mezőgazdaságot, a turizmust, az élelmiszerárakat.

Jogosan írja Kovács (2023), hogy összességében sem a zöldítés, sem a digitalizáció nem vihető sikerre, ha a stabilitást aláásó társadalmi feszültségek keletkeznek. Felülről kényszerített beavatkozás helyett olyan iparpolitika preferálandó, amelyik igyekszik megfelelni a politikai stabilitás, a gazdasági megvalósíthatóság és a társadalmi elfogadhatóság követelményeinek és reagál a mindennapokat befolyásoló globális trendekre (Kovács, 2023). Az ilyen iparpolitika gyakorlati megvalósítása azonban nagyon nehéz. Spanyolország esetében az erős decentralizáltság, a sok regionális szabályozás és a régiók gazdaságszerkezeti különbségei egyrészt jobban lehetővé teszik a helyi igények kielégítését, másrészt meg is nehezítik egy központi akarat keresztülvitelét, amikor adott esetben ellentétek alakulnak ki egyes régiók között vagy egy régió céljai és a központi célok között.

Fontos a regionális és a vállalati érdekek egyeztetése a központi szándékokkal. A spanyol állami iparpolitikában megfigyelhető a köz- és magánszféra közötti együttműködésre törekvés, egyeztetés a kkv-kkal, a nagyvállalatokkal és a szakszervezetekkel, az egyetemekkel, kutatóközpontokkal. Vannak már működő állami központok, hivatalok, szervezetek, de egy-egy új célra új intézményt is létrehoznak. Ez persze növeli a bürokráciát és az adminisztrációt, lehetőséget nyújt a korrupcióra is, de ezekkel együtt felelősebb, átgondoltabb, demokratikusabb döntéshozást tesz lehetővé.

Európai uniós szinten még nehezebb a közös akarat kialakítása, hiszen az Unió tulajdonképpen csak az egységes belső piacon keresztül tud szabályozni. Az iparpolitika, költségvetési politika tagállami szintű, a tagállamok elkötelezettsége pedig változó (Farkes et al., 2023). A nemzeti programok alakítása az európai politikai mintázat alakulásától is függ, ami alapvetően befolyásolhatja, hogy a tagállamok az európai integráció mélyítését szeretnék vagy inkább nagyobb nemzeti autonómiát akarnak. A populista pártok erősödése sokszor a „zöld” politikák érvényesítése ellenében hat.

Fennáll annak is a veszélye, hogy az EU által meghirdetett klímabarát irány, az üvegházhatású gázok csökkentése, a „tiszta” iparágak fejlesztése, a fenntartható fejlődés propagálása jobban szolgálja a gyártó cégek érdekeit, mint a lakosságét vagy a természetét. Egyrészt a „zöld”, „környezetbarát” címke az ilyen termékek (autók, akkumulátorok) nagyobb vásárlására ösztönözhet, ami miatt egyre több hulladék is keletkezik (a reciklálás nem tökéletes), másrést e termékek előállítása is lehet környezetszennyező, vízháztartásra káros és energiaintenzív (lásd a magyar akkumulátoripari példát). Szaporodnak az olyan klímafigyelő jelentések, melyek szerint a „másfél fokot” már túllépte a világ, az átbillenési pontok közel vannak, néhány esetben már túl is léptük1. Arról is egyre nagyobb az ökológiai közgazdaságtani diskurzus, hogy a fogyasztás és a növekedés további hajszolása gyorsítja a jelenlegi civilizáció végét, s ezeknek inkább átgondolt visszafogása, tudatosabb magatartásra ösztönzés kellene. A hatalmas „degrowth”-irodalom tárgyalása és ennek megvalósíthatósági esélye nem tárgya ennek a tanulmánynak, de tapasztalva akár a fentebb bemutatott konfliktusokat, mindenképpen további gondolkodásra késztethetné a döntéshozókat.