Először is: a WIPO által kidolgozott és gondozott globális innovációs index (GII) alapján kiválóan láttatható, hogy a spanyol és a magyar gazdaság a rangsorolt 132 ország tekintetében milyen dimenziókban sikeresebb, s hol teljesít rendkívül gyengén, ennélfogva pedig beazonosíthatóak a hasonlóságok és a különbözőségek. A 2023. évi index alindexeinek tanulsága szerint például Spanyolország a rangsor elején foglal helyet az infrastruktúra (16), a tudás és a technológiai eredmények (24), a humán tőke és a kutatás (27), valamint a kreatív eredmények (29) terén. Ezekben a dimenziókban a magyar pozíció lényegesen rosszabb állapotokról árulkodik, a helyezések a következőképp alakultak: infrastruktúra (42), humán tőke és kutatás (36), kreatív eredmények (38). Magyarország erősségei közt a rangsor kiemeli a tudást és a technológiai eredményeket (ami a 26. spanyol helyezéshez közel, a 24. helyen állt), illetve az üzleti fejlettséget (a 30. helyezett magyar pozíciótól nem messze található a spanyol, az ő 32. helyével). A rosszabb helyezések, vagyis a gyengébb teljesítmények Spanyolország és Magyarország esetében egyaránt az intézmények (46. a spanyol, 47. a magyar); a piaci fejlettség (33. a spanyol, 64. a magyar) terén mutatkoztak – ami Spanyolország esetében visszacsatol a vitaanyagban kifejtettekhez, vagyis a korrupcióval átitatott és haveri kapitalizmust megtestesítő állami és kormányzati működéshez.1 Ha konkrétabb alindikátorok mentén vizsgálódunk, akkor kitetszik, hogy Spanyolország elsődleges erőssége a felsőoktatási képzésben résztvevők magas aránya (a 132 ország közül 6. e tekintetben); a leggyengébben viszont olyan területeken teljesít, mint a munkaerő termelékenysége (107) vagy az üzletvitelt befolyásoló szakpolitikák (91). Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak önmagában a pénzügyi likviditási bőség erőforrás-torzító hatása volt a nemzetközileg rendkívül vérszegény termelékenységi adatok magyarázó tényezője, hanem a haveri kapitalizmus, aminek révén az állam olyan területekre merészkedett, ahol viszont nem tudott a piacinál hatékonyabban funkcionálni, vagyis a termelékenységi gondok különösen súlyosak voltak azokban az ágazatokban, ahol az állami szektor befolyása fontosabbá vált az idők során.2 Hozzá képest a magyar eset erősségei már jobban rámutatnak a növekedési modell jellegére, vagyis arra, hogy erősen külföldi közvetlen tőkebefektetés-orientált és attól függő növekedési modellt visz hazánk (FDI terén a 132 ország közül az 1. helyezés Magyarországé); szintén üdvözlendőnek hat a statisztikai értelemben vett csúcstechnológiai ipar részaránya (5); a gyengeségek viszont olyan területeken mutatkoznak, mint a tudományos és mérnöki végzettséggel rendelkezők aránya (98) vagy a magánszektornak nyújtott kimagasló mértékű hitelállomány (87).

Az iparpolitika fókuszpontjának, azaz a feldolgozóipari tevékenységnek a tárgyalása kapcsán mindenképp hasznos lehet a ComProd, CompNet adatbázis felhasználása, ahonnan bizonyos indikátorokat beemelve növelhető volna az írás hozzáadott értéke. Itt elsősorban olyan indikátorokra gondolunk, mint a feltárt komparatív előny mutatója (RCA), az ágazaton belüli/ágazatok közötti kereskedelemre vonatkozó adatok, a minőségi/ízlés aspektusából kiigazított relatív exportárak mutatója, a piaci részesedés megoszlása, az export komplexitása (export sophistication), a kereskedelemmel súlyozott fajlagos munkaerőköltség-mutató, az exportasszortativitási mérőszámok (hálózatalapú mérőszámok a relatív exportárak és a specializáció mérőszámai), néhány vállalati szintű mutató vagy a globális értékláncmutatók. Az RCA kapcsán kiderülne például, hogy a csúcstechnológiai iparágak exportja terén egyértelműen nincs komparatív előnye Spanyolországnak (pl.: repülőgépek, számítástechnikai gépek, kommunikációs berendezések stb.), inkább a közepes technológia ipar exportja terén tapasztalható komparatív előny (pl.: elektromos gépek, gépjárművek és vegyipar). Mi több, regionális bontásban vizsgálva a dolgot az is elmondható, hogy Spanyolországban a közepes és csúcstechnológiai termékeket gyártó vállalatok eloszlása „kiegyenlítettebb” a csúcstechnológiás termékeket adó iparágakban tevékenykedő vállalatokhoz képest3.

Két további, egymást kölcsönösen kiegészítő és magyarázó területet lehetne még nyomatékosabban bemutatni. Az egyik a gazdaságok energiaintenzitása, a másik pedig azok általában vett közeledése a fenntartható fejlődési célokhoz (Sustainable Development Goals, SDGs), s közöttük is az ipar szempontjából kiemelten fontos 6–7. és a 9. SDG-hez, amelyeknek a relevanciáját a vitaanyag is illusztrálja hol kisebb, hol nagyobb hangsúllyal (6. Az ivóvíz és öntözéshez szükséges vízbázis fenntartható menedzsmentje; 7. Modern fenntarthatóbb energia biztosítása; 9. Reziliens infrastruktúra, inkluzív és fenntartható ipar és innováció). Az energiaintenzivitás terén a magyar gazdaság közel kétszer olyan energiaintenzív, mint a spanyol (az Eurostat-adatok 2011–2021 között erre utalnak; Eurostat, online data: nrg_ind_ei), ami finoman fogalmazva azt jelzi, hogy rendkívül nagy a zöld átmeneti potenciál. E tekintetben az derül ki, hogy a vizsgált két ország leggazdagabb régiói – Katalónia, Közép-Magyarország – is messze az SDG-k mögött (6, 7, 9) vannak.4 Fontos adalékok lehetnek ezek az iparpolitikai teljesítmény értékelésekor mindkét ország esetében.

Másodszor: a vitaanyag jó alapot ad annak további vizsgálatához, hogy vajon miképp is lehet az, hogy a spanyol autóiparra hovatovább úgy is tekinthetünk, mint az inkluzív iparpolitika laboratóriumára. A spanyol autóipar esete teljesen jogosan került a vitaanyagba – hisz az európai autóiparban Spanyolországban a legnagyobb az egy autóipari munkásra jutó legyártott járművek száma (az európai autógyártás 17%-áért felel Spanyolország, ezzel a második Németország után)5 – 6, ugyanakkor mégis érdemesnek gondolnánk annak kibontását, hogy az iparpolitikán túlmutató vagy azzal szinergiákat mutató egyéb szakpolitikai beavatkozások hogyan voltak képesek elérni azt, hogy egy tartósan szanált szektor versenyképessége úgy tudott erősödni, hogy közben a társadalmi inkluzivitás célját is képes volt szolgálni. Úgy tűnik, hogy a jelentős állami támogatások az autóipar számára nem a foglalkoztatást csökkentő automatizálás/robotizálás irányába hatottak (a 2008-as válság okozta megrázkódtatás miatt 2013-ig látványosan esett az autóiparban a foglalkoztatottak száma – 236 ezerről 189 ezerre csökkent –, azóta viszont a COVID-19 ellenére is sikerült visszatérni a 2008 előtti szintre, sőt, még a fölé is7). Spanyolországban a legkiemelkedőbb az ember-gép együttműködés intenzitása, másképp: ott a legmagasabb a kobotok aránya az összes ipari létesítményben, ami egyes becslések szerint néhány éve több mint 10%-on áll (egyébként Spanyolország a tízezer munkavállalóra jutó ipari robotikai alkalmazások számában a 20. helyen áll a világon). Ez túltesz a világátlagon.8 Egy olyan korban, amikor a demográfiai trenden túl a Covid–19 újra csak afelé terelte a vállalatokat, hogy ráerősítsenek az automatizálásra és robotizálásra9, vagyis a súlyos tételként jelentkező munkaerőköltségek csillapítására, az effajta fejlemény mindenképp kivételesnek hat. A spanyol autóiparnak tehát sikerült valami különösen érdekeset produkálnia. Ez korántsem magától értetődő, elég csak az amerikai autóipari fellegvárak összeomlására – pl.: Detroit esetére – gondolnunk10. Mindezek miatt releváns a spanyol inkluzív iparfejlesztés fenntarthatóságának jövőbeli vizsgálata. Annál is inkább, mert eddig úgy tűnt, hogy a robotizációt főleg az eleve termelékenyebb és alacsony munkavállalóikészség-intenzitású vállalatok kezdeményezik, minekutána a munkahelyek még bővülni is tudtak (Koch et al., 2021), de vannak már számítások arra nézve, hogy a következő 10 évben 2 millió munkahely szűnhet meg, miközben kb. 1,6 millió jöhet létre, vagyis a szaldó erősen negatív lehet. Mindenesetre ez idáig úgy fest, hogy a spanyol iparfejlesztés és modernizálás esete inkább azt a feltevést támasztja alá, hogy az ipari robotika nem feltétlen jár a foglalkoztatás látványos erodálásával.11

Harmadszor: a demográfiai trend éket ver az iparpolitikai célok és a realitások közé. Végső soron az iparpolitika generális célja az innovációk generálása, és ennek mentsvára a középosztály (egyszerre forrás és alkalmazó). Az iparpolitika lételeme a technológiai fejlődés, ami gazdaságtörténetileg igazolható módon erősen függ a középosztály meglététől. A tudós polihisztor – aki eredetileg evolúcióbiológiával, biokémiával foglalkozott – Jared Diamond nemcsak azt demonstrálta, hogy a fejlődés elsősorban a mérsékelt égövi övezetekben indult be köszönhetően annak a körülménynek, hogy ott az állatállomány intenzív háziasításának lehetősége további munkaféleségeket eredményezett, minekutána beindulhatott a rivalizálás és egy szilárdabb középréteg felemelkedése (amire a fejlődés a továbbiakban is épült és épül); de azt is, hogy az újításokat sokszor más társadalmaktól vették át, s az átvétel sikere egy kritikus társadalmi bázis meglététől függött (ami voltaképp a középosztályt jelentette)12. A középosztály józanságát hangsúlyozta az amerikai szociológus, történész és technológiafilozófus Lewis Mumford (1934, 1967) a lehetőségek kiaknázása és a játékos próbálkozások kapcsán (homo ludens), ami mindenképp lételeme a műszaki fejlődésnek. A középosztály hozzáad a társadalom mentális képességéhez, hogy a szükségből találmány/újítás lehessen – ahogy azt William F. Ogburn (1922) meglátásaiból is tudhatjuk. Másképp fogalmazva, a középosztály (az eliten túl) a növekedést és fejlődést előlendítő kulturális hitek változásának egyfajta közvetítő és megtermékenyítő közege. Erre utalt Mokyr (2012, 2018) is, amikor a liberális felfogás meghonosodásában az elit/középosztály szerepének megkerülhetetlenségét hangsúlyozta, vagyis a gondolatok szabadsága, a kísérletezés preferálása és megbecsülése elvezethetett az első ipari forradalomhoz. A liberális felfogás dominanciáját – másképp az emberi méltóság és a törvény előtti egyenlőség feltétlen preferálását – lehetővé tette, hogy akinek volt kapacitása, az meg tudta valósítani új vagy újszerűnek ható ötletét (McCloskey, 2006, 2010, 2016). Mindezek fényében lehangoló kép bontakozik ki az általános innovációs teljesítményre nézve Spanyolországban és Magyarországon egyaránt. A középosztály zsugorodása ugyanis szekuláris jelenséggé vált, amelyet tovább ront az egyenlőtlenségek terén megmutatkozó egyre jelentősebb romlás.13 A szegények aránya magasabb, mint az OECD-átlag (16%), a spanyol középosztály pedig az OECD-átlag alá zsugorodott (55%). Ma már négy (!) generációba telik, míg egy szegény családba születő gyermek eljuthat a középosztályba (Magyarország esetén ez a szám 7). A demográfiai trendek további fontos adaléka a prekariátus helyzete, amelynek társadalmon belüli részaránya érzékelhetően növekszik14. Megfigyelhető tehát az elszegényedés dinamikus folyamata, ami vissza tud csatolnia az intenzívebbé váló politikai polarizáltsághoz, azon keresztül a politikai instabilitáshoz, azon túlmutatóan pedig az állam túlterheléséhez, ami viszont megkérdőjelezi a demokratikus és koherens iparpolitika megvalósíthatóságát.

Negyedszer pedig: a vitaanyag remekül megalapozhatja a rezilienciára vonatkozó tudományos szemléletmód továbbfejlesztését. A spanyol iparpolitika tanulmányozása abba az irányba mutat, hogy napjaink oly felkapott rezilienciavizsgálódásai közt az ipar teljesítményének és struktúraváltási kapacitásának a vizsgálata abszolút előremutató lehet. A vitaanyag ezt európai kontextusba ágyazva érinti, mi több, felhívja a figyelmet arra, hogy az ezen a területen megfigyelhető fejlemények voltaképp az Európai Unió erősítendő stratégiai autonómimájának, geoökonómiai pozíciójának a mögöttes céljához van rendelve. A 2008-as válság egyik nagy tanulsága ugyanis az, hogy azok a gazdaságok tudtak hamarabb talpra állni – és kisebb visszaesést elszenvedni –, ahol nagyobb volt az ipar részaránya. Fontos, hogy a válság meglepetésszerű negatív hatása Spanyolország esetében (hiszen alapvetően jó makrofundamentumokkal rendelkezett) is lényegében annak tudható be, hogy a gazdasági kormányzás nem tudta elég precízen leírni, hogy mi is történik valójában a spanyol gazdaságban. Volt egy hit, hogy a gazdasági rendszer így vagy úgy, de mindig képes stabilizálni önmagát az egyensúly felé. Ehelyett kiderült, hogy a gazdasági rendszer alapvetően hajlamos a zavarokra, pláne egy olyan gazdaságban, ami a bizonytalanságokat fokozó haveri kapitalizmussal és ahhoz szervesen kapcsolódó korrupciós folyamatokkal terhes. Így pedig a gazdasági rendszer nagyon is hajlamos arra, hogy komplex adaptív rendszerként az egyensúlytól távol kerüljön. Egy ilyen rendszerben a megjelenő válság autochton módon keletkezik, tehát soha nem a kiváltó okok, hanem a társadalmi-gazdasági innovációs ökoszisztéma mögöttes jellemzői a gazdasági kormányzás (azaz az egymással kölcsönhatásban lévő dinamikus folyamatok konfigurációja) szempontjából kiemelkedő jelentőségűek a társadalmi, gazdasági és környezeti instabilitások/zavarok kezelésében és kezelésében. Ebből viszont az következik, hogy a válság elkerülhetetlen volt és lesz, vagyis a legjobb, amit a gazdasági kormányzás tehet, az az, hogy elősegíti és javítja a rugalmasságot, azaz a komplex adaptív rendszer azon képességét, hogy a kialakuló instabilitásokból felépüljön és alkalmazkodjon hozzájuk. A reziliencia elemzésével kapcsolatos szakirodalom egyik méltatlanul negligált üzenete többek közt az, hogy egy gazdaságban a reziliencia szempontjából nem teljesen egyértelmű, hogy a magas fokú heterogenitás, a multikulturális gazdasági berendezkedés, a több pilléren állás az, ami sokk esetén rezilienssé teszi a gazdaságot: amennyiben egy országban bizonyos szektortól (vagy csekély számú szektoroktól) való függés jelentős, akkor ez a tény szintén növelheti az adott szektorban tevékenykedő cégek rezilienciáját, lévén hogy válság esetén a gazdaságpolitika e szektorra (szektorokra) különös óvatossággal tekint, s támogatja őket.15 Érdemes lenne a későbbiekben és a spanyol eset kapcsán áttekinteni az autóipari reziliencia ezen vetületét.

Továbbá szükséges lehet megkülönböztetni a társadalmi-gazdasági innovációs rendszer rezilienciáját egy-egy alrendszer (pl.: pénzügyi rendszer) rezilienciájától. A vitaanyag utal rá, hogy az orosz–ukrán háború, valamint a pandémia megteremtette és fokozta a reziliens ipar iránti igényt (EU/tagállami). Mivel az iparpolitika végső soron olyan kormányzati politikának tekinthető, ami kifejezetten a gazdasági tevékenység szerkezetének átalakítását célozza valamilyen közcél érdekében, ezért felmerül annak jogos igénye, hogy rendszerstrukturálásra is szükség van (Kovács, 2024a), mert a pénzügyi rendszer oly módon terjeszkedett túl önnön magán, hogy az már a reálgazdasági dinamizmus, így pedig az ipar számára is súlyos torzulásokat, nehezítő körülményt szült. Ez nemcsak azt eredményezi, hogy a piacon a nagyok lesznek és maradnak meghatározóak (így befolyásolván például az Ipar 4.0 fejleszthetőségét is)16, de azt is, hogy az állam túlterhelődik, mert kénytelen ellensúlyozni a pénzügyi rendszer illékonyabbá váló reálgazdasági figyelmét. Ennek fontos üzenete az, hogy hiába tekinthető a pénzügyi rendszer reziliensnek (azaz rendelkezik azzal a képességgel, hogy tovább folytassa korábbi funkcióját), ha az a funkció már rég nem a reálgazdaságot szolgálja, vagyis rendszerstrukturálásra (alrendszerek újraharmonizációjára) van szükség17.