A digitális vállalkozói ökoszisztémák jellemzésére kialakított DEE-index Sussan és Acs (2017), valamint Song (2019) cikkén alapul, de némi módosítással. Szerb tanulmányában ugyanis az indexet alkotó négy alindex közül az egyik a digitális technológiai infrastruktúra, ami mindkét korábbi cikkben digitális infrastruktúra irányítása (digital infrastructure governance) néven jelenik meg, alapvetően azoknak a jogi kereteknek a kialakítására utalva, amelyek azt ösztönzik, hogy az egyének hajlandóak legyenek fizikai vagy humán tőkét vagy hatékonyabb technológiát alkalmazni. Érdemes hozzátenni, hogy a felhasznált indikátorok az eredeti elnevezés szemléletét tükrözik, így javaslom az alindex nevének ehhez való igazítását. Ugyancsak támogatná az olvasót, ha néhány utalás is lenne zárójelben az alindexek tartalmára vonatkozóan, tekintve, hogy a modell maga viszonylag szűkszavúan jelenik meg az anyagban. Például a digitális felhasználói állampolgárságnál a vevők és eladók, azaz keresleti és kínálati felhasználók, a digitális infrastruktúra irányításánál a jogi keretek, a digitális technológiai vállalkozásnál az appfejlesztők és termék/szolgáltatásinnovátorok feltüntetése támogatná a megértést. Valójában az eredeti cikkek elolvasásával vált világossá számomra, hogy Szerb cikke nem a vállalkozások digitális fejlettségét, hanem a kifejezetten digitális térben működő vállalkozások ökoszisztémáját vizsgálja.

Napjainkban egyre erősebbé válik az a szemlélet, hogy a vállalat egy rendszerbe beágyazódva működik, amitől nem tudja magát függetleníteni, és ezért e rendszer részeként kell vizsgálni. A kontingencia-elmélet (Lawrence és Lorsch, 1969), az intézményi elmélet (DiMaggio és Powell, 1983), Porter gyémánt modellje (Porter, 1990), az ellátásilánc-alapú megközelítés (Mentzer et al., 2001) mind ennek a szemléletnek az előfutárai. Már régóta tudjuk azt is, hogy egy-egy ország adottságai sokkal mélyebb hatást gyakorolnak a vállalatok működésére (és annak eredményességére), mint annak saját iparága. Ezért egy országalapú, ökoszisztémaszintű megközelítésnek van létjogosultsága.

A bemutatott anyag legnagyobb értékének a rendelkezésre álló keretrendszer adatokkal való feltöltését és ezáltal életre keltését tartom. A kialakított értékelési rendszer – komplexitása ellenére – viszonylag jól követhető, kiegyensúlyozott és a Cronbach-alfa-értékek alapján konzisztens. A mérésre használt adatok bárki számára elérhetőek, ezért jól reprodukálhatóak. A reprodukálhatóság érdekében lehet, hogy érdemes lenne külön részben (akár egy mellékletben) összeszedni és egy kicsit alaposabban bemutatni a felhasznált adatbázisokat. Ez főként azoknál lenne fontos, amelyekből a modell több helyen is beépít adatot. Továbbá jó lenne az indikátorokat bemutató mellékletben az indikátorok mértékegységét külön oszlopban szerepeltetni.

Az anyag nagyon röviden foglalkozik a hiányzó adatok kérdésével, amiből nem derül ki számomra, hogyan kezeli ezeket a hiányokat. Kihagyja az adott indikátort a számításnál? Ez addig nem is akkora gond, amíg a kérdéses változóhoz rendelkezésre áll másik indikátor. És ha mindegyik hiányzik? Helyettesítve lettek a hiányzó értékek valamiféle átlaggal? Van olyan ország, ami végül jelentős adathiány miatt teljesen kimaradt az elemzésből?

A felhasznált adatok transzformációja során kreatív megoldás a büntetőpontok rendszerének alkalmazása. Ennek segítségével mintegy kipottyan (a tanulmány későbbi részében) eredményként, hogy mely területekre érdemes fókuszálni, hogy a teljes digitális vállalkozói ökoszisztéma adott befektetéssel a legnagyobb mértékben legyen képes fejlődni.

A pontszámok előállítását követően a tanulmány táblázatok segítségével elhelyezi Magyarországot különböző országcsoportokhoz hasonlítva. Az 5.1. ábra a DEE-index 2022-es szintjét és a 2020–2022 közötti változás mértékét mutatja a Szerb-tanulmány 4.3. táblázatának adatai alapján a különböző országcsoportokra, és kiemelve a KKE EU-tag régiójának országait. Az ábra segítségével talán jobban látható Magyarország pozíciója: a fejlettség szintjét tekintve a KKE EU-tagok átlaga körül, a fejlődés dinamikáját nézve viszont jelentősen elmaradva a csoport más országaitól (Lengyelország kivételével), és tulajdonképpen az összes többi (számunkra referenciapontot jelentő) országcsoporttól is. A fejlődési ütem extrapolálása alapján nem kell sok idő ahhoz, hogy az összes KKE EU-tagország elhagyja Magyarországot: Bulgáriának ehhez kevesebb mint 4 évre, Romániának kicsit több mint 6 évre van szüksége. Természetesen ezek csak becslések, ritkán történnek a változások ilyen menetrendszerűen. A veszély mégis reálisnak tűnik. Az ábra alapján érdemes lenne Nyugat-Európa országait összevonni, az EU-tagságtól függetlenül. Teljesítményük viszonylag közel áll egymáshoz, és az elemzést leegyszerűsítené, amennyiben az elemzés középpontjában tényleg elsősorban Magyarország áll.

 

Az alindexek értékeit mindenesetre szintén ábrára tettem (5.2. ábra). A 5.2. ábra alapján Magyarország alindexértékei szépen belesimulnak a KKE-országcsoport átlagaiba. A KKE-országokhoz hasonlóan Magyarország a négy alindex közül a digitális technológiai vállalkozások terén mutatja a leggyengébb értékeket, jelentősen elmaradva a fejlett nyugati országok értékeitől. Elképzelhető, hogy ez a különbség nem is elsősorban a digitalizáció hiányosságaival, sokkal inkább a történelmi örökséggel, a rövidebb időre visszanyúló vállalkozói múlttal, a gyenge vállalkozói kultúrával, a vállalkozók felkészültségbeli hiányosságaival hozható összefüggésbe?

Mindenesetre, az alindexértékek alapján nagyon szoros az alindexek közötti kapcsolat, viszonylag együtt mozognak, legalábbis a fejlettebb ökoszisztémákban. A négy alindex közül a legmeghatározóbbnak a DUC, azaz digitális felhasználói állampolgárság tűnik, ami a keresleti-kínálati felhasználókat ragadja meg. Ebben az alindexben viszonylag egyenletesek az eltérések az országcsoportok között, ahogyan a DEE-index esetében is (lásd az 5.1. ábra vízszintes tengelyét). Logikusnak tűnik, hogy először kellenek a felhasználók, akik a digitális vállalkozások termékeit használják.

 

A Szerb-tanulmány fő következtetését a többletforrások pillérek közötti elosztására vonatkozó javaslat tartalmazza. Érthető a szerző óvatossága, ami az adatok késleltetett rendelkezésre állásából fakad, tekintve a digitalizáció – legalábbis más országokban tapasztalt – rohamos fejlődését. Mindazonáltal, valószínűleg nem követne el nagy hibát a finanszírozó, ha a javasolt területekre, főként a digitális pénzügyekre és a digitális írástudásra fordítaná a forrásokat, hiszen, ha eddig nem tett így, akkor mitől fejlődtek volna ezek a területek.