Az iparpolitika alkalmazása, egyes szektorok kiemelt fejlesztése vagy akár nemzeti bajnok vállalatok létrejöttének támogatása valóban sikeres politika lehet, de vezethet akár piaci torzulásokhoz és az állami erőforrások hatékonytalan elosztásához is (Stiglitz, 2013, 2017). A kínai állam gyakorlata kiválóan illusztrálja a különböző iparágak állami támogatásának ezt a dilemmáját. Ez különösen az a tanulmányban „zöld nagy ugrásnak” nevezett folyamat során, azaz a zöld iparágak, például a napelem- és az elektromosautó-ipar ösztönzése kapcsán fontos, amelynek esetében az állami támogatás több szempontból is az állami érdek szolgálatában áll. Az egyik ilyen szempont a környezeti károk csökkentésének igénye. A kínai kormány évek óta jelentős kihívásként tekint a klímaváltozásra, szélesebb értelemben a fenntartható fejlődésre (Wu, 2023). 1978, azaz Kína reform- és nyitáspolitikájának bevezetése óta a gazdasági növekedés sarokköve az erőforrás-intenzív termelés volt, ami Kínában is együtt járt a természeti kincsek agresszív kiaknázásával és masszív légszennyezéssel (Harris, 2004). Ez utóbbi következtében az ország 2006-ra a világ legnagyobb szén-dioxid-kibocsátójává vált. Kína éghajlatvédelmi intézkedései az 1980-as évek végére nyúlnak vissza, igaz, politikai prioritássá csak a 2007. évi nemzeti éghajlatváltozási program1 rendelkezései révén váltak. E célok kiemeltsége egyrészt a közelmúltbeli hosszú távú fejlesztési tervekben, másrészt abban a kínai vállalásban is kifejezésre jut, hogy a szén-dioxid-kibocsátás 2030-ig történő tetőzése után az ország 2060-ig eléri a CO2-semlegességet is (Wu, 2023).

A „zöld nagy ugrás” és annak révén a kínai növekedési modell fenntarthatóvá tétele azonban nem pusztán – és a tanulmány feltételezései szerint nem is elsősorban – a környezeti károk csökkentése miatt fontos, hanem azért is, mert a kínai vezetés érvelésében a gazdasági felemelkedés a hidegháború vége, majd a kínai világgazdasági nyitás meghirdetése óta fontos hatalmi politikai legitimáló tényező is. A gazdasági növekedés „zöldítésében” tehát nem kizárólag a környezettudatosság érhető tetten, hanem a párt túléléséhez köthető politikai önérdek is (Holzmann és Grünberg, 2021). Végül a zöld iparágakban tevékenykedő kínai gyártók az állami támogatás segítségével globálisan is az iparág versenyképes szereplőivé, nemzeti bajnokaivá (Nölke et al., 2015) válhatnak, fémjelezve a hazai innovációban rejlő potenciált, erősítve Kína globális gazdasági és politikai pozícióját. Az e célok érdekében tett erőfeszítések pedig sok szempontból gyümölcsözőek, hiszen napjainkra Kína rendelkezik a világ legnagyobb szél- és napenergia-termelésével, illetve a legnagyobb telepített szél- és napenergia-termelő kapacitással is, a kínai elektromosautó-piac a világon a legnagyobb és a leggyorsabban bővül, a zöld iparágakban működő kínai vállalatok pedig globálisan megkerülhetetlen szereplőkké váltak.

Talán kevéssé kérdés, de igazolásra vár, hogy mennyiben köszönhető e vállalatok jelenlegi sikere az állami beavatkozásnak, milyen módon támogatta a múltban és hogyan segíti (segíti-e) jelenleg a kínai állam a hazai zöld iparágakat. Kérdés ugyanakkor, hogy mennyire hatékonyan alkalmazta a kínai vezetés az állami ösztönzőket a zöld iparágak fejlesztése során. Mennyiben preferált célpontjai például az állami támogatásoknak a kínai állami cégek, vagy független-e ez az ösztönzés a tulajdoni struktúrától? Szintén válaszra vár, hogy vajon hosszú távon – az állami ösztönzők fokozatos kivezetése után – is sikeres lehet-e a kínai gazdaság „zöldítése”, avagy ez a stratégia csupán az állam folyamatos atyáskodása és szubvenciói révén lehet életképes. Végezetül kérdés az is, valójában milyen szerepet játszanak, mennyire fontosak a környezetvédelmi szempontok a bel- és külpolitikai aspektusok mellett, azaz ténylegesen zöld-e a „zöld nagy ugrás”. Az itt megfogalmazott kérdések az elmúlt években kerültek a tudományos figyelem középpontjába, így a témában publikált nemzetközi és hazai tanulmányok száma relatíve alacsony, holott relevanciájukhoz nem férhet kétség. Ennek jegyében a tanulmány egyrészt feltérképezi a kínai állam zöld iparágakra – elsősorban a napelemgyártásra és az elektromosautó-iparra – irányuló szerteágazó támogatási rendszerét, másrészt Rodrik (2004, 2009, 2014) nyomán megvizsgálja az iparpolitikai beavatkozás hatékonyságát is. A két iparági eset kiválasztását az indokolja, hogy míg a napelemgyártás támogatása tekinthető a „zöld nagy ugrás” első sikerének, addig az elektromosautó-ipar támogatása a kínai zöld iparpolitika legutóbbi, de nem kevésbé sikeres példája.

A tanulmány módszertani szempontból kvalitatív eszközöket használ, azon belül is elsősorban kvalitatív szövegelemzésre támaszkodik, amelynek tárgya a kínai napelem-, illetve elektromosautó-gyártás kapcsán elérhető dokumentumok, stratégiák és adatok elemzése. Ez a módszertani elem kiegészül a másodlagos szakirodalom és a témában releváns hírek, fejlemények tárgyalásával. Az intézményi és tágabb társadalmi kontextus beazonosításához a tanulmány kormányzati szakpolitikai jelentéseket és beszámolókat is használ. Az adatok kínai minisztériumi forrásokban publikált anyagokból – többek között például az Ipari és Információs Minisztérium és a Tudományos és Technológiai Minisztérium dokumentumaiból –, illetve nemzetközi statisztikákból származnak.

A bevezetést követően a tanulmány második fejezete a kutatás elméleti kereteit mutatja be. A harmadik és negyedik rész középpontjában két innovatív zöld iparágra – a napelem- és elektromosautó-iparra – vonatkozó kínai állami politikák és stratégiák állnak, beleértve az ezek keretében megvalósuló állami támogatási eszközöket. Az ötödik rész a két iparági esettanulmány összevetése alapján értékeli a kínai állami beavatkozás hatékonyságát. A hatodik, egyben utolsó rész visszatér a tanulmány elméleti kiindulópontjához, és az esettanulmányok alapján általánosítható tanulságokat és további dilemmákat fogalmaz meg.