Kína kapcsán mindenképp említést érdemel az erőforrásbőségen alapuló, klasszikus komparatív előnyökre épülő iparpolitika is (Rodrik, 2004; Wade, 2015), azaz ebben a konkrét esetben a csúcstechnológiákhoz – köztük többek között az elektromos autók, napelemek vagy szélturbinák gyártásához – nélkülözhetetlen ritkaföldfémek rendelkezésre állása, illetve a ritkaföldfém-ágazat fejlesztése. Shen és szerzőtársai (2020) a kezdetektől vizsgálják a kínai ritkaföldfém-politikát, és kiemelik, hogy az ország az 1950-es évek végén kezdte fejleszteni a ritkaföldfémek kitermelésének és feldolgozásának technológiáját, így már a 70-es évekre fontos termelővé, fogyasztóvá és exportőrré vált. Kína globális dominanciája pedig nem pusztán annak köszönhető, hogy a távol-keleti ország a világ legnagyobb ritkaföldfém-forrása, ez a monopolhelyzet sokkal inkább az iparágba való korai belépés, az ellátási lánc mentén történő állami beruházások, az exportellenőrzés, az alacsony munkaerőköltségek, valamint az illegális bányákat és feldolgozóüzemeket lehetővé tevő, évtizedekig tartó gyenge környezetvédelmi szabályozás eredménye (Andrews-Speed és Howe, 2023). Bár a 2000-es évek eleje óta Kína a ritkaföldfémipar rendezetlenségének problémáira, köztük a ritkaföldfém-termelés által okozott környezetkárosodásra és az engedély nélküli termelés visszaszorítására összpontosít (Shen et al., 2020), a kínai napelem- és akkumulátoripar fejlesztésének kezdetén ez a dominancia egyértelműen kulcsszerepet játszott.

A kelet-ázsiai fejlesztő állam az iparpolitika kontextusában is számos kutatást indukált, melyek azt vizsgálták, milyen eszközök, állami politikák révén zárkóznak fel az egyes országok a fejlett ipari gazdaságokhoz (Amsden, 1989; Evans, 1995; Johnson, 1982). Míg azonban a kapitalizmus változatai, a szakirodalom szerint a különböző kategóriába sorolt piacgazdaságok az innováció és az iparpolitika különböző formáira specializálódnak, addig az új iparpolitikai minták már nem feltétlenül sorolhatók egyértelmű tipológiákba (May és Schedelik, 2021; Meelen, Herrmann és Faber, 2017). Vagyis az egyes országokra jellemző politikai, gazdasági és kulturális intézmények az innováció és az iparpolitika adott nemzetre jellemző, egyedi variánsait eredményezik (Dobbin, 1994; Katzenstein, 1985).

A témánk szempontjából ugyancsak releváns éghajlatváltozás politikai gazdaságtanával foglalkozó szakirodalom elsősorban az energiaátmenet dinamikáját és az iparpolitika szerepét igyekszik megérteni. Ezek az elméletek jellemzően azt vizsgálják, hogy az államok miért, milyen érdektől vezérelve folytatnak zöld iparpolitikát (Breetz, Mildenberger és Stokes, 2018; Colgan, Green és Hale, 2021; Finnegan, 2022; Lewis, 2014; Meckling et al., 2015; Stokes, 2020). A választott iparpolitikai stratéga mögött számos magyarázat állhat, a teljesség igénye nélkül ilyen például az, hogy megindítsák vagy épp felgyorsítsák a technológiai változást, hogy belpolitikai előnyöket szerezzenek, illetve hogy nemzetközi pozícióikat stabilizálják. A kínai esetre ezek a motivációk egyértelműen érvényesnek tekinthetőek.

A „zöld nagy ugrást”, vagyis a kínai kormányzat zöld iparpolitikai szerepvállalását két elméleti megközelítés segítheti keretezni. Az egyik az ökológiai modernizációt, a másik az állam iparpolitikai intervencióját hangsúlyozza.

Az ökológiai modernizáció célja a kapitalista termelési és fogyasztási gyakorlatok átalakíthatóságának a megértése, különös tekintettel az úgynevezett ökológiai imperatívuszra (Mol és Sonnenfeld, 2000; Spaargaren, 2000; Janicke, 2008). E társadalomelméleti koncepció szerint a domináns gazdasági intézmények és technológiák, valamint az ezekre épülő társadalmi és gazdasági normák különböző módokon változtathatóak meg. Ezek a változások a fenntarthatóbb növekedési modellekre való átállás következményeiként értelmezhetők. Bár az elméletet döntően a centrumországok tapasztalatai alapján dolgozták ki, az abban található megállapítások érvényesnek tekinthetőek a 21. századi Kínára is, amely mélyen integrálódott a kapitalista világgazdaságba. Sonnenfeld és Mol (2006), illetve Zhang és szerzőtársai (2007) a gyorsan fejlődő ázsiai országokat – köztük Kínát – elemezve kiemelik, hogy az ökológiai modernizáció koncepciója és gyakorlatai épp ezen országok számára a leghasznosabbak. Az elmélet kínai hasznosíthatóságát bizonyítja az is, hogy utóbb a kínai vezetés és a Kínai Tudományos Akadémia is felfedezte magának az elméletet (CAS, 2007).

Az ökológiai modernizáció irodalma nem pusztán azt kísérli meg megérteni, hogy a „modern fejlett ipari társadalmak hogyan kerekednek felül a nagyrészt általuk generált környezeti válságon” (Mol és Sonnenfeld, 2000:5). E deskriptív igény mellett megjelenik az a normatív állítás is, amely a kapitalista modernizáció központi szerepét hangsúlyozza a 21. század ökológiai fordulatának megvalósításában. A normativitás tehát tetten érhető az állami szerepvállalás melletti aktív kardoskodásban is: „az egyetlen kiút a jelenlegi ökológiai válságból a modernizáció mélyítésén keresztül vezet” (Mol, 2002, 92). Ebben a megközelítésben a gazdasági növekedés és az ökológiai rombolás nem szükségszerűen egyazon éremnek a két oldala (Mol, 2002, 93).

A kapitalizmus és a környezet közötti együttélés megvalósítása érdekében az elmélet új ökológiai racionalitást fogalmaz meg, amelynek értelmében a jelenleg is létező gazdasági gyakorlatok lényeges átalakuláson mennek keresztül. Számos szereplőnek, kiváltképp az államnak jut feladat ennek a transzformációnak az elősegítésében. Mivel a gazdasági haszon elsőbbségét szem előtt tartó piaci szereplők számára a környezeti rombolás externáliának minősül, ezért a zöld átmenet feltételezhetően nem kezdődik meg magától. Ez magyarázza az állami intervenció szükségességét azáltal, hogy kitapossa azokat a jogszabályi és szakpolitikai utakat, amelyek elvezetnek az ökológiai modernizációhoz. Ahhoz, hogy minél szélesebb körben kezdjenek bele egész iparágak a hosszú és nehézkes zöld átmenetbe, szükség van erre az „ökomodernista racionalizációra”, amelyet csak az állam képes aktívan artikulálni és támogatni (Andersen és Massa, 2000:344).

A tanulmány témája szempontjából hasznos másik elméleti megközelítés az állam iparpolitikai intervencióját hangsúlyozza. Az iparpolitika elmélete bizonyos értelemben tágabb, mint az ökológiai modernizációé, mert olyan gazdasági területeken is teorizálja az állami beavatkozást, amelyeknek nincs közvetlen közük a környezeti fenntarthatóság kérdéséhez. Az elmélet az iparpolitikai intervenció helyességére és szükségességére vonatkozóan két tényezőt vesz alapul. Az egyik tényező, hogy a piaci folyamatok során létrejövő negatív externáliáknak – ideértve a környezeti károkért felelős tevékenységeket – nincs gazdájuk. A másik, hogy ezeknek a károknak és anomáliáknak a menedzselését csak az állam tudja magára venni a támogatási környezet átalakítása és olyan eszközök alkalmazása révén, amelyekkel a károkozó magatartás megváltoztatható vagy potenciálisan kiszorítható a piaci gyakorlatok közül.

Dani Rodrik e témában publikált írásait (2004, 2009, 2014) alapul véve, a helyes és sikeres iparpolitikai beavatkozás egy kölcsönös felfedezési folyamat, amely az állami és magánszereplők között valósul meg stratégiai koordináció keretében (Rodrik, 2004, 3). Ennek a folyamatnak a hatékonysága három tényezőtől függ. Az első a beágyazottság követelménye: a döntéshozóknak képletesen közel kell tartózkodniuk azokhoz a kihívásokhoz és problémákhoz, amelyekkel a piaci szereplők küzdenek. Ezt a közelséget a kormány és a cégek közötti beágyazottság garantálja (Rodrik, 2008, 26–28). A zöld iparpolitika kapcsán Rodrik (2014, 485) külön kiemeli a magánszektorral való együttműködést, illetve az ehhez szükséges folyamatok és intézmények meglétét. A második követelmény a fegyelmezettség, azaz az ösztönzők és a büntetések együttes alkalmazása az állam részéről. Az iparpolitika ösztönzési oldalán a hasznos vállalati törekvések és változtatások erősítése és bátorítása a cél, miközben fontos kilátásba helyezni olyan negatív következményeket, amelyek révén a bukásra ítélt próbálkozások el is buknak ahelyett, hogy az állam mesterségesen életben tartaná azokat (Rodrik, 2008, 29–30). Világos és mérhető célokkal, szoros nyomon követéssel, megfelelő értékeléssel, jól megtervezett szabályokkal könnyebbé válik a zöld politikák és programok menet közbeni felülvizsgálata és a vesztesek elengedése is (Rodrik, 2014, 488). A harmadik és egyben utolsó tényező az elszámoltathatóság. Ez a követelmény arra vonatkozik, hogy az aktív iparpolitika formálását és menedzselését irányító politikai szereplők kellően transzparensen, a közvélemény számára átláthatóan folytassák tevékenységüket (Rodrik, 2008, 29–30). A zöld iparpolitika kapcsán Rodrik (2014, 488–498) a láthatóság és a felelősségre vonhatóság jegyében magas szintű politikai felelősök kinevezését javasolja, illetve a proaktív kommunikációs stratégia szerepét is kiemeli (jegyzőkönyvek, jelentések nyilvánosságra hozatala, független szakértői ellenőrzések közzététele).

Összességében tehát mindkét fent bemutatott elmélet az állam fontosságát nyomatékosítja, annak szerepét pedig az állam és a piac közötti kiaknázatlan vagy alulszabályozott terület aktív formálásában látja. Történelmi távlatban ennek a proaktív szabályozói mentalitásnak vannak előzményei, amelyek alátámasztják annak hatékonyságát a gazdaság fejlesztése szempontjából (Wade, 2012; Chang, 2022), miközben alkalmazhatóak Kínára is. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a kínai állam a népköztársaság 1949. október 1-i kikiáltása óta elsőrendű szerepet vállal a hazai gazdasági folyamatok irányításában. Az 1978. évi nyitás és reform elindítása után ez a szerep fennmaradt, de a külföldi tőke erre kijelölt különleges gazdasági övezetekben való megjelenése miatt valamelyest átalakult. A kínai állam jelenleg már nemcsak a hazai folyamatokat irányítja és szabályozza, hanem a Kínában megtelepült külföldi vállalatokat is ellenőrzi, és ezzel párhuzamosan támogatja és ösztönzi ezek kínai versenytársait. Ennek a stratégiának az egyik módja az állami tulajdonrész növelése a fejlesztendő cégek irányításában (Nolan, 2014, 762), de bőséges példát találni tisztán magántulajdonú cégek állami támogatására is. E stratégia logikus eredménye egy sajátos kettősség: egyrészt a kínai gazdaságban vannak jelentős állami tulajdonú vállalatok, amelyek mögött robusztus állami jelenlét és támogatás található, másrészt léteznek magántulajdonú vállalatok is, ugyanakkor ők sincsenek elzárva az állami forrásoktól. Az államilag támogatott, profitorientáltan és versenyképesen működő cégek között említhető például a SAIC Motors és a Chery autógyártók, valamint a Goldwind szélturbinagyártó. Magánkézben lévő vállalat például a BYD és a Geely, illetve a legsikeresebb napelemgyártó vállalatok, köztük a Tongwei, a Jinko és a JA Solar. Ezekben a szereplőkben közös, hogy eleinte legalábbis részben védve voltak a nemzetközi versenytől, az állam különböző eszközökkel támogatta a működésüket (Naughton, 2007; Ten Brink, 2013), ennek köszönhetően sikeres vállalkozásokká – nemzeti bajnok vállalatokká – nőtték ki magukat, és ma már a hazai mellett a globális piacon is megállják a helyüket (Nölke et al., 2015).