Először, az iparpolitika reneszánszát éli és nem annak szükségessége többé a kérdés, hanem annak módja (tartalma és irányzéka). Egyre bővül azon indikátorok köre, amelyek például az európai kontinens társadalmi és főleg gazdasági térvesztéséről árulkodnak. Európa vesztésre áll a technológiai csatában a legfőbb versenytársakkal szemben. A világ 10 legnagyobb vállalata közt egyetlen európait sem találni, mi több, 1975 óta a világ 500 legnagyobb vállalata közül 26 született az Amerikai Egyesült Államokban (USA), míg csupán 3 olyan volt, amelynek otthont Európa adott.1 Még a Covid–19 előtti békeévekben is csak elenyésző arányban fektetett Európa a mesterséges intelligencia kutatásába (az USA-ban a kockázati tőkebefektetések 38%-a, Kínában viszont már 48%-a ment erre a területre 2017-ben). Európa legnagyobb vállalatait számos tekintetben lekörözik az USA nagyvállalatai. Például ha az Európai Uniót alkotó országok, valamint Norvégia, Svájc, az Egyesült Királyság kibővített országcsoportját nézzük, akkor elmondhatók a következők: az itteni országokban található nagyvállalatokhoz képest az USA-beli versenytársak közel kétszer annyit költenek kutatás-fejlesztésre, másfélszer nagyobb a beruházási rátájuk, 2,5-szer nagyobb a piaci kapitalizációjuk (McKinsey, 2024). Érthető tehát, hogy nemcsak az USA, de Európa is az iparpolitikai reneszánszban érdekelt (Kovács, 2023), hisz tőle technológiai tovagyűrűző hatásokat, a koordinációs nehézségek csillapodását s a jövőbeli lehetőségeket plántáló állami inputok kiépítését reméli. Kiegészítésképp megemlíthető, hogy mind a spanyol, mind a magyar gazdaságtörténet szolgál olyan epizódokkal, amikor az erőltetett iparosítás, az intervencionista szakpolitika ellenére nem sikerült hatékonyságjavulásra építő feldolgozóipari fejlődést kibontakoztatni, ami mindenképpen adalék a mai modern iparpolitika átgondolásakor.2 Ugyanakkor a modernkori spanyol és a magyar út is tartogat izgalmas vizsgálati szempontokat az iparpolitika számára. Ha csak a 2010 óta eltelt közel másfél évtizedre koncentrálunk, akkor azt láthatjuk, hogy a feldolgozó szektorban dolgozók aránya az összfoglalkoztatottakon belül Spanyolországban enyhén romló (12,58%-ról 12,3%-ra mérséklődött 2020-ra), míg Magyarországon enyhén javuló (20,8%-ról 21,6%-ra nőtt 2020-ra) trendet követett. A feldolgozóipar hozzáadott értéke a GDP százalékában mindkét országban nagyában-egészében hasonló mértékű romlást mutatott (a spanyol adat 11,5%-ról 10,8%-ra; míg a magyar 19,8%-ról 18,7%-ra csökkent). Eközben viszont a közepes és csúcstechnológiai ipar hozzáadott értéke a teljes hozzáadott értéken belül Spanyolországban javulni tudott (a 2010. évi 34,7%-ról 39,6%-ra nőtt 2020-ra), míg Magyarországon csak gyengült (54,6%-ról 53,3%-ra). Ez is csak arra utal, hogy a két tekintett ország ipari mélystruktúrája azért jelentősen eltér.

Másodszor, az írásból kisejlik egy ív, ami a GDP-alapú mennyiségi növekedés felől mutat a minőségi növekedés/fejlődés felé. Mérsékelt álláspont lehet, hogy látva a spanyol gazdaság növekedési teljesítményeit a 2008-as pénzügyi válság előtti időszakban – 1994 és 2007 között a spanyol gazdaság töretlen növekedési pályán haladt az átlagosan évi 3,5%-os GDP-növekedésével –, a gazdaságban nem javult a termelékenység, annak növekedésétől elszakadt a bérszintek emelkedése (az alacsony képzettséget igénylő szolgáltatások és építőipar állhattak csupán a befektetések fókuszában a humántőke-fejlesztés helyett)3, nem lett érdemben versenyképesebb, nem lett innovatívabb, sokkal inkább a vitaanyagban hangoztatott haveri kapitalizmus és korrupciós tendenciák foglyaként evickélt a mennyiségi növekedés farvizén, ami semmiképp sem fenntartható. Ez természetesen ráirányítja a figyelmet a modern állam és kormányzás minőségi javulásának fontosságára, amire a spanyol iparpolitika kapcsán is több ízben utal az irodalom.4 A vitaanyagban tehát megmutatkozik az a gondolat, hogy a zöld átmenet sem képes a fenntartható fejlődés mákonya lenni. Nincs a teljesen zöld átmenetre ismert és bevethető megközelítés, szakpolitikai és technológiai szupercsomag (a szerző is utal a ritkaföldfémek kitermelésének nehézségeire stb.), sőt, olybá tűnik, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági és környezeti konstellációt megtestesítő kapitalista viszonyok közt erre sem elvi, sem gyakorlati lehetőségünk sincsen már. Mindenképp bővebb kifejtés szükségeltetik ennek jobb megalapozásához. Fontos annak kimondása, hogy a fenntartható fejlődést a gazdasági, környezeti és társadalmi tényezők összetett kölcsönhatása miatt sok kritika érte (Fiksel, 2003; Banerjee, 2003). A fenntartható fejlődés keretein belül komoly feszültség húzódik meg a gazdasági növekedés és a környezetvédelem között (Jones et al., 2016). A fenntartható fejlődés hívei hajlamosak megállni annak hangsúlyozásánál, hogy a gazdaságot át kell alakítani az emberek, a természeti erőforrások és a társadalom közötti kapcsolatok igazságosabb modelljévé (Ferraro et al., 2015) anélkül, hogy betekintést nyújtanának abba, hogy mi az, ami a termelési és fogyasztási oldalon rendkívül kívánatos volna. A fenntartható fejlődés – különösen a 8. fenntartható fejlődési cél – a gazdasági növekedést továbbra is (mind a termelési, mind a fogyasztási oldalon) az emberi jólét javításának, valamint a jelenlegi és a jövő generációk szükségleteinek kielégítéséhez szükséges feltételként képzeli el (Amirova et al., 2021). Ugyanakkor a konstans vagy fokozódó ütemű mennyiségi növekedés hátulütőit már a jelen generációk is megtapasztalhatják. Vagyis a fenntartható fejlődés hívei nem veszik figyelembe, hogy még a fenntartható termelésre (zöld gazdaságra) való átállás (azaz a fenntarthatóbb, nagyobb energiahatékonyságú technológiák telepítése az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiarendszerek előnyben részesítésével stb.) nemcsak hogy költségesnek tűnik, de hozzá is járulhat a természeti erőforrások túlzott és folytatólagos kimerüléséhez is (Acemoglu et al., 2012; Damsgaard, 2012; Sørensen, 2013; Jin– Woodland, 2017; WMO, 2024). Ebből a perspektívából érdemes foglalkozni az iparpolitika és a mennyiségi és minőségi gazdasági növekedés nexusával.

Harmadszor, az újjáéledő iparpolitika szükségszerűen fokozódó komplexitással néz szembe, másrészt a külső (EU-s) finanszírozás hovatovább létszükségletté válását és annak kiaknázására szakosodó gazdasági kormányzás esetét. A spanyol eset az európai iparpolitika kivitelezhetősége számára is üzen, mégpedig azt, hogy érdemes holisztikusan gondolkodni (Terzi et al., 2022), mert egy rendkívül heterogén struktúráról van szó. Spanyolország esetében az erős decentralizáltság, a sok regionális szabályozás és a régiók gazdaságszerkezeti különbségei akár könnyebbé is tehetik a helyi igények kielégítését, másrészt jelentékenyen nehezítik is egy központi iparpolitikai célfüggvény alkalmazását, amikor adott esetben ellentétek alakulnak ki egyes régiók között vagy egy régió céljai és a központi célok között. Egyre nagyobb az igény arra, hogy a szupranacionális iparpolitika rezonáljon a különféle kihívások okozta nehézségekre és a kritikus fontosságú technológiai területeket előnyben részesítse.5 Ugyanakkor a vitaanyagból kiolvasható második, előzőekben kiemelt üzenet figyelembevételével ezt nem lenne előremutató úgy elérni, hogy az iparpolitikára és a stratégiai/kritikus jelentőségű technológiákra csak azért fókuszál Európa, mert ettől reméli, hogy majd beindítható az intenzívebb innováció, a tudás kiaknázása, hogy azon keresztül biztosított legyen az erőteljesebb piacosítható termék- és szolgáltatásfejlesztés, ami részben és végső soron újfent csak a mennyiségi növekedéshez csatolna vissza.