A fentiekből nyilvánvaló, hogy a diskurzusok és a diskurzustípusok (műfajok) viszonyának leírásában is jól kiaknázható a típus és megvalósulás dinamikus kölcsönviszonya. Mihail Bahtyin (1988) klasszikus, 1953-ban közismertté vált tanulmányában mindez a következőképpen kap megfogalmazást: „A beszélő mindenekelőtt meghatározott beszédműfaj kiválasztásával valósítja meg szándékait. E kiválasztás során az adott beszédközeg sajátosságai, a tárgyi-értelmi (tematikus) elgondolások, a konkrét beszédhelyzet, a benne részt vevő személyek összetétele stb. játsszák a meghatározó szerepet. A továbbiakban a beszélő szándéka, valamennyi egyéni és szubjektív elemével együtt, a választott műfajhoz idomul és alkalmazkodik” (1988: 261). A bahtyini teória tehát azokkal a szövegtipológiai koncepciókkal rokonítható, amelyek a beszélőközösségek által intuitív módon számontartott és működtetett szövegtípusokkal mint a nyelvi tevékenység természetes, reális kategóriáival számolnak (l. erre Kocsány 1989; 2002: 52–56). A bahtyini teória így a szövegtípusok normatív, azaz normarendszerként történő megközelítését (l. erről Tolcsvai Nagy 2001a: 331–338) valósítja meg azzal, hogy a szövegtípusokat egyfelől tudásként, másfelől késztető erőként értelmezi az adott közösségekben folyó társas jelentésképzésekben. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a beszédműfajok ismerete determinálná a diskurzusok megvalósulását. Egyfelől a típusok kialakítását az egymáshoz hasonlóként felismert konkrét diszkurzív megvalósulások kezdeményezik. Másfelől a konkrét megvalósulások azzal, hogy jóváhagyják, vagy éppen azzal, hogy nem, illetve nem teljesen hagyják jóvá a típust, vissza is hatnak rá. Előbbi esetben megerősítik, utóbbi esetben pedig módosítanak rajta. A beszédműfajok bahtyini koncepcióját tehát a funkcionális kognitív megközelítésekkel rokonítja, hogy – bár annak részletező bemutatását nem adja – típus és megvalósulás dinamikus kölcsönviszonyát tételezi.

A bahtyini koncepciónak azonban vannak olyan további jellemzői is, amelyek ugyancsak izgalmasak a szövegtípusokat természetes diszkurzív kategóriaként, illetve sémaként értelmező felfogások számára. Bahtyin (1988) elképzelésének következetesen funkcionális jellegét mutatja, hogy a beszédműfajoknak (tipikus megnyilatkozásoknak) hasonló nagy jelentőséget tulajdonít a nyelv működésében, mint a nyelvi formáknak (tipikus grammatikai konstrukcióknak): „A nyelvi formák és a megnyilatkozások tipikus formái, azaz a beszédműfajok együttesen és elválaszthatatlanul épülnek be tudatunkba és nyelvhasználatunkba. A beszéd megtanulása nem más, mint a megnyilatkozások felépítésének elsajátítása (ugyanis megnyilatkozásokban, nem pedig mondatokban vagy szavakban beszélünk)” (Bahtyin 1988: 261). Az idézett részből az is kitűnik, hogy Bahtyin (1988) a beszédműfaj fogalmát nem közvetlenül a diskurzusokra (szövegekre), hanem a megnyilatkozásokra (az egy beszélőhöz köthető folyamatos közlésekre) vonatkoztatja. Így például a beszédműfajról nem a mindennapi társalgás, hanem annak replikái (fordulói) kapcsán beszél. A funkcionális kognitív pragmatika fogalmi keretében ezt úgy fogalmazhatjuk újra, hogy a műfajiságot nem annyira a diskurzusokkal mint közös figyelmi jelenetekkel, hanem inkább az azok keretében zajló megnyilatkozásokkal mint figyelemirányítási aktusokkal összefüggésben tárgyalja (→ 2.2.2; valamint Tátrai 2011a: 68–74; 2017a: 981–988; vö. még Verschueren 1999: 113–146). Ez szintén a bahtyini koncepció eredendően funkcionális jellegét mutatja azáltal, hogy a nyelvet a nyelvi tevékenységet folytató ember kiindulópontjából kívánja leírni.

A bahtyini teória mindamellett a több és az egy megnyilatkozásból álló diskurzusok következetes megkülönböztetésével a protoszövegek (protodiskurzusok) szisztematikus pragmatikai leírásának is alapjául szolgál (vö. Tolcsvai Nagy 2008). A több megnyilatkozást tartalmazó, ún. dialogikus diskurzusok és az egy megnyilatkozásból álló ún. monologikus diskurzusok – további olyan jellegadó tulajdonságokkal, mint a szóbeliség vagy az írásbeliség, az interakciós közvetlenség vagy közvetettség, a spontaneitás vagy a tervezettség, illetve a már említett műfaji kodifikálatlanság vagy kodifikáltság tipikus együttállásokat mutatva – protodiskurzusokként funkcionálnak (l. Tátrai 2011a: 74–80; 2017a: 988–996). Előbbire a mindennapi beszélgetések, utóbbira az irodalmi (szépirodalmi, tudományos, hivatalos, publicisztikai) szövegek szolgáltatnak prototipikus példákat. A bahtyini teória szerint mindazonáltal a befogadóra történő beállítódás, az így értett „dialogicitás” a megnyilatkozás jellegadó ismérve, legyen szó akár egy társalgás egy fordulójáról, akár egy regényről. Ennélfogva az egy megnyilatkozásból álló „monologikus” irodalmi szövegek is a megértés válaszára számítanak a másik résztvevő(k)től, azaz ugyanúgy feltételezik a közös figyelem működését, mint a társalgások egyes fordulói.

A megnyilatkozás fogalmára alapozó bahtyini koncepciónak további fontos hozadéka a nyelvi érintkezés feltételei között közvetlenül kialakuló elsődleges (egyszerű) beszédműfajok, valamint az azokat magukba gyűjtő, feldolgozó, átalakító másodlagos (összetett) beszédműfajok megkülönböztetése: „Az irodalmi műfajok döntő többsége másodlagos, összetett műfaj, amelynek alkotóelemei a legkülönfélébb elsődleges műfajok (dialógusreplikák, köznapi elbeszélések, levelek, naplók, jegyzőkönyvek stb.) transzformációi (Bahtyin 1988: 278, l. még 247–248). A beszédműfajok koncepciója tehát kiterjed az irodalmi műfajok mellett a mindennapiakra is. Az elsődleges beszédműfajok fontosságának elismerése azonban nem jelenti azok primátusát a magyarázatban. Az elsődleges beszédműfajok ugyan a másodlagos beszédműfajok alapjául szolgálnak, ám sajátosságaik nem vezethetők le egyszerűen azokból. Az elsődleges beszédműfajokhoz képest ugyanis a másodlagos beszédműfajok emergens, új minőségként funkcionálnak.

A funkcionális kognitív nyelvészet felfogása szerint a konstruálásban a megvalósulásokkal kölcsönviszonyt fenntartó típusok kategóriákként, illetve sémákként írhatók le. A fizikai világ testi megtapasztalásában gyökerező, abból kibontakozó sematizáció és kategorizáció – mint absztrakción alapuló, alapvető jelentőségű reprezentációs eljárások – általánosságban is kulcsszerepet játszanak a nyelvi tevékenység keretében zajló dinamikus jelentésképzés interszubjektív folyamatában (→ 2.1.2; l. még Tátrai 2011a: 25–29; 2017a: 902–906).1 A sémák és kategóriák ekkor a diskurzus résztvevőinek közös tudásaként aktiválódnak. Így a diskurzustípusokat, műfajokat sem célszerű zárt kategóriákként értelmezi, hanem sokkal inkább nyitott, prototípuselvű elvárási rendszerekként, amelyeknek szintén vannak prototipikusabb és kevésbé prototipikus példányai (l. erre Tolcsvai Nagy 2001a: 331–338, 2006b: 70–75). A műfajok (diskurzustípusok) ugyanakkor nemcsak prototípuselvű kategóriákként értelmezhetők, hanem emellett sémákként is. Olyan egészleges diszkurzív sémákként, amelyek létrejöttét konkrét diskurzusok feldolgozásai idézik elő, és amelyek aktiválását konkrét diskurzusok feldolgozásai követelik meg. A műfajok – mint a sémák általában (l. ehhez Langacker 1987: 130; Tolcsvai Nagy 2013: 151–169) – úgy jönnek létre, hogy a megtapasztalt aktuális diskurzusok szerkezeti különbségeitől eltekintünk, és csak a közös pontokat hagyjuk meg, illetve azokat magasabb absztrakciós szinten fogalmazzuk újra. Ennek következtében a műfajok, mint a sémák általában, sokkal kevésbé részletesek, illetve részletezettek, mint azok a konkrét tapasztalatok, amelyek előidézték őket. Továbbá a műfajok mint sémák együtt előforduló jellemzőket tartalmazó egészleges struktúrák: ha egy részletüket felidézzük, aktiválódik az egész séma. A diszkurzív sémaként értett műfajok ennélfogva olyan generikus struktúrák, amelyek a régi tapasztalatok alapján az új információk feldolgozását segítik (a műfajok sémaként történő értelmezésére l. még Simon 2017: 159–163; vö. még Steen 1999, 2011).