A diskurzus során alkalmazott nyelvi szimbólumok stílusértékének (stilisztikai funkciójának, illetőleg jelöltségének) értelmezése tehát nem egy elvont, meghatároz(hat)atlan grammatikai normarendszerhez képest történik (vö. Fehér 1996; Péter 1974).

Az adott nyelvi kifejezések stilisztikai jelöltsége – e használatalapú modellben (vö. Barlow–Kemmer 2000, Langacker 2000) – a mindenkori diskurzusban, a résztvevők által éppen aktivált stílusmintákhoz mint orientáló mintákhoz (stilisztikai sémákhoz) viszonyítva írható le (vö. Péter 1991: 40–48). A nyelvi praxisban a stílusminták kontextusérzékenységgel és probabilisztikussággal jellemezhető nyitott prototípuselvű kategóriák, amelyek tipikus szituációkhoz, cselekvésekhez, témákhoz, és ezekkel összefüggésben tipikus diskurzusokhoz kötődnek (l. Tolcsvai Nagy 2005: 132–134).2

Mindez azt jelenti, hogy a diskurzus résztvevőinek stílustulajdonítása – a dinamikus jelentésképzés mindenkori összetevőjeként – a stílusminták aktiválásához és a stíluselemekként funkcionáló különböző nyelvi konstrukciók feldolgozásához kötődik. Amennyiben egy adott nyelvi konstrukció alkalmazása – valamely szociokulturális tényező vagy tényezők szempontjából – a résztvevők számára megfelel a tipikus szituációhoz, cselekvéshez, témához, valamint tipikus diskurzushoz kapcsolódó tipikus megformálási módnak (stílusmintának), akkor stílusértéke közömbösnek (jelöletlennek) tekinthető. Amennyiben viszont az adott konstrukció aktivál egy – az adott tényező szempontjából – más tipikus szituációhoz, cselekvéshez, témához, diskurzushoz kapcsolódó tipikus megformálási módot (stílusmintát) is, akkor stílusértéke elmozdul az adott szociokulturális tényező szélső tartománya felé, és jelöltté válik.

A fentiekből egyfelől az következik, hogy a stílustulajdonítás folyamatában az egyes nyelvi konstrukciók stilisztikai jelöltsége szorosan összekapcsolódik diszkurzív, társas szalienciájukkal (l. Tátrai 2017a: 1041–1043). A szaliencia komplex jelenség, amely a percepció síkján a feltűnőség, a konceptualizáció síkján a hozzáférhetőség, a diskurzus síkján az elvárhatóság szempontjából jellemezhető (l. ehhez Andor 2013, 2016; Schmid 2007; Schmid–Günther 2016; Tolcsvai Nagy 2013: 145–146).3 A társas szaliencia, amely azzal a kérdéssel függ össze, hogy az adott kontextusban alkalmazott nyelvi konstrukciók mennyiben felelnek meg a diskurzus során érvényesülő szociokulturális normáknak, elvárásoknak (vö. Verschueren 1999: 173–200), stilisztikai szempontból is egyértelműen releváns. Ha arra összpontosítunk, hogy az adott nyelvi konstrukció megformáltsága az adott szituációban mennyire várható el, illetve mennyire tér el az adott szituáció vonatkozásában közösségileg konvencionálisnak tartott, egyénileg pedig begyakorlott megoldásoktól, akkor a nyelvi konstrukciók stilisztikai feltűnősége és hozzáférhetősége között fordított arányosságot tételezhetünk. Minél könnyebben hozzáférhető egy adott megformáltságú konstrukció az adott szituációban, annál kevésbé válik feltűnővé a diskurzusban, és fordítva. Ám mindez azt is jelenti, hogy egy adott kontextusban feltűnő megformáltságú konstrukció egy tipikusan más kontextusban már közel sem biztos, hogy feltűnő lesz, és fordítva (l. Smith–Mackie 2000: 66; valamint az előtérbe helyezés (foregrounding) fogalmával összefüggésben vö. még van Peer–Zyngier–Hakemulder 2007; Pethő 2012).

A fentiekből másfelől az következik, hogy a szociokulturális viszonyulás működését a stílustulajdonításban a típus–megvalósulás viszonya mellett a típus–típus és a megvalósulás–megvalósulás viszonya is meghatározza. Egy diskurzus a maga konkrét kontextusában, illetve egy nyelvi konstrukció a maga konkrét diszkurzív közegében, de általában, vagyis tipikusan is minősülhet például választékosnak, informálisnak, régiesnek vagy éppen közömbösnek (vö. Tolcsvai Nagy 1996: 136–151). Előbbi esetben „belső nézőpont”-ból, az éppen aktuális közös figyelmi jelenet résztvevőinek szituáltságából kiindulva beszélünk a diskurzusbeli nyelvi szimbólumok stilisztikai jelöltségéről. Utóbbi esetben viszont az adott figyelmi jelenetet és az abban megjelenő nyelvi szimbólumok megformáltságát egy „külső nézőpont”-ból, mintegy kívülről szemléljük, és hozzuk viszonyba a hozzá (tipikusan) hasonló és tőle (tipikusan) különböző figyelmi jelenetekkel, illetve az azokhoz kapcsolódó stílusmintákkal. Mindazonáltal a „külső nézőpont” nem csak a különböző diskurzusok megformálási jellemzőit módszeresen összehasonlító kutató pozícióját jellemezheti. Mivel az emberek általában is képesek arra, hogy önmagukat és az éppen aktuális közös figyelmi jelenetet kívülről konceptualizálják (l. Tomasello 2002: 103–143), arra is lehetőségük van, hogy saját résztvevői szociokulturális szituáltságuk tipikusságára és annak stilisztikai vonatkozásaira (például tipikusan formális vagy éppen informális helyzetükre, vagy a diskurzus megalkotottságának tipikus lazaságára vagy választékosságára) is reflektáljanak. Ez a magyarázata annak, hogy bizonyos nyelvi megoldások, elsősorban lexikai elemek (vö. basszus, apparátus az (1)-ben, illetve hülyéskedik, oltani a (3)-ban) dekontextualizálva is hordozhatnak egyfajta (sematizálódott) stilisztikai jelöltséget, mert önmagukban is képesek felidézni bizonyos stilisztikai sémákat (vö. Péter 1991: 44–46; Tolcsvai Nagy 1996: 198–203).4 Mindamellett a stílustulajdonításra a típus–megvalósulás, illetve a típus–típus dinamikus viszonyán túl a megvalósulás–megvalósulás ugyancsak dinamikus viszonya is lényegi hatással van. Az adott diskurzus során aktivált stílusminta ugyanis a résztvevők korábbi diszkurzív tapasztalataiból absztrahálódott, amelyeket a hasonló szituációban zajló, hasonló cselekvést megvalósító, hasonló témáról szóló diskurzusaikban szereztek, akár azok beszélőjeként, akár azok címzettjeként, akár azok külső megfigyelőjeként (vö. Bahtyin 1988). Mindebből az következik, hogy a beszélőközösség által működtetett stílusminta-repertoárt az egyes beszélők nem birtokolják annak teljességében. Nemcsak azért, mert nem ismernek minden stílusmintát, hanem azért is, mert nem egyformán, például nem egyformán jól ismernek egy-egy stílusmintát (vö. Biber–Finegan 1989; l. még ehhez Simon 2012a). Ennek következtében a diskurzus résztvevőinek a megformálást érintő szociokulturális elvárásai akár jelentősen el is térhetnek egymáséitól (vö. Tolcsvai Nagy 2005: 134–138; valamint Sharifian 2008, 2017), és ezzel összefüggésben a megformálás megfelelőségét érintő egyezkedéseik akár konfrontatívvá is válhatnak.