Az Európai Unió nyelvhasználatában megjelenő szövegtípust Klaudy „euro-adminisztrációs” szövegeknek nevezi (2001, 145–146). Ennek részét képezik az uniós jogszabályok, amelyeknek mind a 24 nyelven azonosnak, egyértelműnek kell lenniük, továbbá az adott nyelven nem fordításnak, hanem eredetinek minősülnek és kötelező erővel bírnak (a rendeletek és a határozatok automatikusan, míg az irányelveket be kell építeni a nemzeti jogrendbe1). Az egységes szerkesztést számos útmutató segíti (Stefaniak 2023). Ezzel összhangban az uniós jogi fordítást Stefaniak (2023) az intézményi jogi fordítás egyik speciális jellegű altípusaként azonosítja.

Az uniós jogi és adminisztrációs szaknyelv és terminológia, amely az Európai Unió intézményei által és működtetésük érdekében jön létre mint „lingua franca”, nem teljes mértékben egyezik meg az egy adott országhoz, geopolitikai területhez kötődő nemzeti jogi szaknyelvvel. Ezzel egyetért Steurs és Tryczyńska (2021, 13), akik azt hangsúlyozzák, hogy az uniós jogszabályi tartalom nemzeti jogszabályokba történő átültetésekor („transposition”) világosan fény derül ezekre a különbségekre. Biel és Doczekalska (2020) szintén transzpozíciónak nevezi azt a folyamatot, amelynek során a nemzeti jogalkotók az uniós joganyagot egyesítik a nemzeti joganyaggal. Ismertetik az uniós jogi környezetben használt ún. szupranacionális terminusok megalkotásának útját: ‒ jogalkotási folyamat (amelyet a jogászok-nyelvészek végig kísérnek2); ‒ a jogszabály kihirdetése a Közlönyben; ‒ a jogszabály hatályossá válik, illetve beépül a nemzeti jogrendszerbe; ‒ megkezdődik mindennapi használata; ‒ értelmezési kérdések merülnek fel (a tagállamok és az Európai Bíróság bíráinak értelmezése). Az első két fázist a szerzők szupranacionális szintként, a második kettőt nemzeti szintként, míg az értelmezési szakaszt nemzeti és szupranacionális szintként sorolják be. Értelmezésükben ezek a szupranacionális terminusok összetettebbek annak a kettős, uniós és hazai környezetnek köszönhetően, amelyben használatosak, amelyek közt a határok nem mindig világosan elkülöníthetőek, mert egymást kölcsönösen befolyásolják. Véleményük szerint bár az uniós terminusokat az autonómia jellemzi, mégis ritkán beszélhetünk újonnan alkotott eredeti terminusokról, hanem leginkább a nemzeti jogi terminológiából kölcsönzött, abból eredeztethető megoldásokról van szó (ún. semlegesítő technikák). Ahogyan azt Kardos (2024b) tanulmányában megemlíti, az Európai Bíróság a 283/81. ügyben hozott 1982. október 6-i ítéletében elismerte az uniós fogalmak autonómiáját („Ugyanakkor, még ha a nyelvi változatok pontosan megegyeznek is, meg kell jegyezni, hogy a közösségi jog sajátos terminológiát használ. Ezenfelül hangsúlyozni kell, hogy a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos a közösségi jogban és a különböző nemzeti jogokban.”). Biel és Doczekalska (2020) négy fő terminusintegrációs formát említ meg: terminus importja (szó szerinti átvétel), terminusok módosítása (neologizmusok, beleértve a csoportba a parafrázist is), lokalizáció (nemzeti terminus használata) és kihagyás. Az új megoldásoknak ideálisan transzparensnek és idegen nyelven könnyen megfeleltehetőnek kell lenniük. Bajčiċ (2023) a szupranacionális terminusokat elemezve hívja fel arra a figyelmet, hogy az uniós jogi terminusok számos változata és a fogalmi divergencia hogyan nehezíti meg a terminusok egységes (és dinamikus) értelmezést a különböző uniós tagállamokban. Brannan (2023) a szupranacionális és a nemzeti jogi terminusok viszonyát elemezve a kultúraspecifikusság felől közelítve közöl e téren esettanulmányt.

Az uniós terminológia jellemzőiről és a tipikus terminusalkotási stratégiákról több publikáció is megjelent magyar nyelven (Fischer, 2008; Fischer, 2018, 2023; Herdliczka 2018; Fischer & Lesznyák, 2013), az uniós jogszabályalkotásról létezik útmutató.3 Az uniós fordítószolgálatok munkatársai is megfogalmazták a jó terminus ismérveit az alábbiak szerint (Herdliczka, 2018): „transzparens, koherens, magyar nyelvi szempontból megfelelő, tovább bővíthető, ill. mondatba illeszthető, nyelvileg helyes, tömör, lehetőleg célnyelvi”. Több változat meglétekor az uniós terminusok esetében a kiválasztás szempontjai például: „elterjedtség az uniós jogszabályokban; elterjedtség a szakmai körökben; a széles körben elterjedt terminusokat nem változtatjuk meg akkor sem, ha pontatlanok, [mert ezt a korábbi jogszabályfordításhoz való kötöttség határozza meg]”.

Fischer (2023) az Eurolektusok. Az Európai Unió hatása a nyelvekre, különös tekintettel a jogi nyelvre c. könyvében célul tűzi ki az eurolektus megnevezés meghonosítását a magyar tudományos diskurzusban. A szerző ismerteti az eurolektusok jellemzőit a szöveg, a szintaxis, a frazeológia és a morfológia területén, beszámol hibrid jellemzőikről, amelyekre szupranacionális és tagállami jellemzők egyaránt hatnak, végül kötetét az eurolektusok terminológiai jellemzőinek bemutatásával zárja. Érdekességként megemlítendő, hogy a tapasztalatok szerint az általában alkalmazott terminusalkotási stratégiák közül a fordítók előszeretettel alkalmazzák a tükörfordítást (idegenítést) a funkcionális ekvivalens (honosítási stratégiák) helyett, az előbbi azonban nincs tekintettel a célnyelvi olvasóra és hagyományokra, feltehetően arra alapozva, hogy ez biztosíthatja a tagállamokban az uniós jog egységes értelmezését és alkalmazását. A gyakorlat szerint azonban a tagállami konvenciók megtartása jobban elősegítené a megértést. A szerző rávilágít arra a tényre is, hogy a különböző nyelvi szinteken, azaz a szövegszinttől a terminusokig más-más stratégiák alkalmazása lehet indokolt, amelyeket érdemes lenne a különböző útmutatókba beépíteni. Megemlíti, hogy az Európai Unió sokéves története során egy önálló fogalmi rendszert alkotott, amelyet egy közös, semleges nyelv hiányában 24 nyelv ír le, amelyek feladata kettős, mind a tagállami, mind az uniós fogalmi rendszerhez kötődő fogalmak leírására alkalmasnak kell lenniük. Az önálló fogalmi rendszernek köszönhetően az uniós terminusok sajátosságai közé tartozik a fogalmi autonómia, a minél semlegesebb, a tagállamhoz nem kötődő terminusok használata.

Stefaniak (2023) szerint az uniós intézmények fordítói nagy tapasztalattal rendelkeznek a megfelelő ekvivalensek kiválasztásában, ugyanakkor nem mindig az övék az utolsó szó. Előfordul, hogy a fordítók javaslatait az uniós intézmények szakemberei, a nemzeti közigazgatási intézmények szakemberek és jogászok felülvizsgálják és módosítják. A fordítók körültekintően járnak el akkor, amikor a tagállami szakértőkhöz fordulnak és az egyes nyelvi osztályok törekvése, hogy megfelelő szakértői hálózattal rendelkezzenek (Van Hoorde 2014; Stefaniak 2023).

Tehát az uniós jogi terminológia sajátossága, hogy bár az azonos nyelvű országok miatt a terminológiai munka 24 nyelven zajlik, az uniós jogi fogalmaknak mégis 27 ország jogrendszerét kell lefedniük (Asztalos, 2018, 23). Ezáltal alapvetően olyan azonos, semleges, mesterségesen alkotott és egységesen értelmezendő fogalmak terminusait kell megtalálni, illetve megalkotni, amelyek fogalmi jellemzőikben nem azonosak kifejezetten egy-egy tagállam adott nemzeti fogalmával, hanem az összes tagállamban létező hasonló fogalmat jelölő terminusra használhatónak kell lenniük. Az uniós jogi fogalmak autonómiájáról részletesen ír könyvében Somssich (2011, 29–36). Ahogyan azt Somssich megjegyzi, az uniós terminológia nem feltétlenül „tudja és akarja lefedni a tagállami fogalmat, sőt, irányelvi jogalkotás esetében kifejezetten meghagyja a nemzet jogalkotó szabadságát” (Somssich, 2018). Ezzel ellentétben az uniós rendeletek az egyes tagállamokban közvetlenül hatályossá válnak. Az uniós és nemzetközi jogban használt fogalmak esetében mérlegelni kell, hogy egy új terminus alkotása (l. áfa és héa, Tamás, 2019a, 117. vagy járműazonosító szám és alvázszám Tamás, Polácska & Klenk, 2020, 121. vagy uniós polgár) vagy a nemzeti jogból átvett, de újraértelmezett fogalmak (például rendelet) jelentik-e a megoldást.

A nemzetközi jogi terminushasználatot vizsgálva az államközi szerződések jogi fogalmai is elszakadnak a nemzeti jogi fogalmaktól, hiszen a „nemzetközi szerződést aláíró államok szerződési akaratának konszenzusos tartalmát tükrözik” (Somssich, 2011, 23). Éppen ezért a nemzetközi szerződésekben előfordulnak utalások, körbeírások, meghatározások és definíciók a fogalmak helyes értelmezésére. Szükségszerűen a szövegezésnél létrejönnek ún. „jogfogalmi importok” és „fogalmi exportok” is, amikor a csak egy adott államban létező, míg más jogrendszerben nem létező nemzeti fogalom jelenik meg a nemzetközi szerződésben (Somssich, 2011, 28).

A nemzetközi szerződések szövegezésénél felmerülő nehézségeket és az ezzel összefüggő harmonizációs kérdéseket elemzi tanulmányában Voltmer (2008). A jogi terminusok kiválasztásakor elvégzett harmonizációs folyamatot ábrával is illusztrálja. Az ábrákon megjelenik a jogi terminusok magva és holdudvara (l. 4.3. alfejezet), a jogi fogalmak összevetésekor azok közös ún. „magtartománya”, amely elősegíti a nemzetközi jogi fogalmak közös jellemzőinek feltérképezését a fogalom meghatározásához, valamint a megfelelő terminus kiválasztását.

Többek közt az uniós és a nemzetközi jogi terminushasználatnak is köszönhető az, hogy az angol nyelv a sokféle nehézség ellenére a jog területén is közvetítő nyelvi funkciót tud betölteni: „némi kapaszkodót jelent ugyanakkor, hogy az angol nyelv egyúttal a nemzetközi jogegységesítési dokumentumok, valamint az uniós jogi aktusok nyelve is, ezért szókészlete már gyakran semleges, illetve kifejezetten kontinentális jogi eredetű kifejezések lefedésére és ebben az értelemben esetenként elfogadottá vált” (Somssich, 2018, 26). További iránymutatást jelenthetnek a nagy kontinentális európai kódexek angol nyelvű fordításai, mint például a németországi, a svájci, továbbá az egyesült államokbeli louisianai kontinentális gyökerű jogi nyelv használata (Somssich, 2018, 26). Ugyanis az angol nyelv mint lingua franca használata a kontinentális jogban különösen nagy kihívásokat támaszt, hiszen a kontinentális és az angolszász jogrend más fejlődési utat jártak és járnak be: míg az előbbi római jogi alapokon nyugszik, az írott jogot preferálja, addig az utóbbi az esetjogra (precedensjogra) épít. A két alapvető jogcsalád mellett léteznek további vegyes jogrendszerek is (nemcsak a két nagy jogcsalád elemei, hanem további elemek is megjelenthetnek az egyes jogrendszerekben, mint az iszlám jog, a kánonjog vagy például a szokásjog), de az államok többségének jogrendszere a két nagy jogcsalád valamelyikébe tartozik. A fogalmak komplexitása miatt és a kommunikáció elősegítése érdekében a jogászok élnek továbbá az ún. praesumptio similitudinis elvével, amely alapján a nyelvi változatok között hasonlóságot vélelmeznek a kommunikáció létrejöttének elősegítése céljából (Villányi, 2016, 95).

A hazai jogi terminusok angol nyelvű megfeleltetésében fokozottan megjelenik az egységesítés iránti igény az angol jogi nyelv pluricentrikussága, a kontinentális jog és a Common Law közti különbségek, valamint a bizonytalan támpontok (nyelvhasználók száma, hivatalos nyelv státusza számos országban) miatt. A nemzeti jogi terminusok széles körű egyeztetésének hiánya miatt a gyakorlatban számos ekvivalens él együtt, és a megfelelő terminus felkutatásakor gondot jelenthetnek a szervezetenkénti eltérő preferenciák, ami az időigényes terminuskeresésben és -ellenőrzésben mutatkozik meg.

További nehézség, hogy a „brit jog” támpontnak való tekintése sem egyértelmű, hiszen az Egyesült Királyságon belül külön angolszász jogrend létezik Angliában és Walesben, Észak-Írországban, míg Skóciában egy kontinentális és angolszász hagyományokat ötvöző hibrid jogrend él. Az Egyesült Államok egyes államainak jogrendszere pedig szintén nem azonos a szövetségi szinttel. Tehát többközpontú, azaz pluricentrikus nyelvhasználatról van szó. A különbségek sok területen megmutatkoznak: például a kontinentális jogban alapvetően közjog és magánjog megkülönböztetéséről beszélünk, míg az angolszász jogban a jogászok számára az alapvető besorolás a büntetőjog és polgári jog; az egyes jogterületek osztályozása eltérő lehet (például a kötelmi jog felosztása aprólékosabb) (Linhart, 2012, 1–2, 10) vagy az ítélet részeinek másfajta sorrendje él (l. rendelkező rész és indokolás, Tamás, 2019a, 36‒37).

Šarčević (2014) tanulmányában beszámol azon törekvésekről, amelyek az uniós kötelmi jog harmonizációját tűzték ki célul. Elemzi a 2009. évi gyakorló jogászok és kutatók által közösön kidolgozott DCFR (Draft Common Frame of Reference)4 és az ennek hatására 2011-ben uniós intézmények által kidolgozott CESL ajánlás (Common European Sales Law)5 eredményeit. Ismerteti a semleges terminushasználatra törekvés nehézségeit, figyelembe véve az uniós és a nemzeti jogi terminusok kölcsönös egymásra hatását, a jogbiztonság és a közérthetőség szempontjait.

Léteznek tankönyvek, amelyek kifejezetten a kontinentális jog angol nyelven való leképezését tűzték ki célul, amelynek már vannak hagyományai (Petz, 2014). Ez utóbbiban is tapasztalható, hogy sokkal inkább a használatban lévő, élő angol nyelv használata a jellemző, semmint a római jogi alapokra építő latin terminusok átvétele. De Groot és van Laer (2006) szerint a latin terminusok átvétele jó megoldásnak tűnhet, ha a célnyelvi személyek rendelkeznek római jogi ismeretekkel (példaként az uniós szövegekben szereplő dologi jog, azaz „right in rem” terminust említik).

A fent leírt nehézségeket a jog erősen rendszerhez kötöttségét enyhíti az, hogy a nemzetközi szerződések és az uniós jogforrások esetében létrejött egyfajta szupranacionális angol jogi nyelv (Gáspár & Somssich, 2019). Ezzel egyfajta újonnan létrehozott, sajátos módon és törekvéseiben semlegesnek nevezhető angol jogi szaknyelv és terminológia létrehozása valósul meg, amely már rendelkezik hagyománnyal.