A túlzott önbizalom vagy magabiztosság (overconfidence) szűkebb értelemben azt jelenti, hogy pozitív képességeinket túl-, míg negatív képességeinket alul értékeljük. Tágabb értelemben azonban túlzott magabiztosságról beszélünk akkor is, amikor túl nagy jelentőséget tulajdonítunk képességeinknek a siker elérésében, vagy túlbecsüljük annak valószínűségét, hogy sikereket érhetünk el. Több kutató szerint nincs olyan döntési torzítás, mely gyakoribb lenne és nagyobb károkat okozhatna, mint a túlzott önbizalom (Kahneman, 2011).

Azt a megállapítást, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy szisztematikusan jobbnak tekintsék magukat, mint másokat vagy, mint amilyenek valójában, sokan ezért a döntéshozatali irodalom legegyértelműbb eredményének tekintik (pl. Kahneman, 2011; Sternberg, 2004).

Egy híressé vált klasszikus tanulmányban Caroline Preston and Stanley Harris (1965) rendszeresen autót vezető amerikaiakat kértek fel, hogy értékeljék vezetési képességeiket egy kilenc fokú skálán. A sofőrök első csoportját kórházakban látogatták meg, miután balesetet szenvedtek. A rendőrségi jelentések szerint ezen sofőrök több mint kétharmada felelős volt a balesetért, amelyen éppen átesett. A sofőrök második megkérdezett csoportját úgy alakították ki, hogy az alapvető demográfiai szempontok alapján ez a csoport megfeleljen az első csoportnak, de tagjai makulátlan vezetői előélettel rendelkezzenek. A kutatók azt találták, hogy mindkét csoport egyformán magasra értékelte vezetési képességeit. Egy másik tanulmány szerint az amerikai megkérdezettek 81–90%-a nyilatkozott úgy, hogy biztonságosabban vezet, mint egy átlagos másik vezető, míg a svédek 71–80% vélte ugyanígy (Svenson, 1981). Más tanulmányok szerint az emberek általában úgy látják, hogy a pozitív személyiségjegyek jobban leírják saját magukat, mint az átlagembert, ugyanakkor a negatív személyiségjegyeket kevésbé jellemzőnek érzik önmagukra, mint embertársaikra (Alicke és Govorun, 2005). Az emberek rendszeresen túlbecsülik továbbá például az intelligenciájukat (Charness és szerzőtársai, 2018), a munkateljesítményüket (Hoffman and Burks, 2020) és a gazdasági, pénzügyi téren hozott döntéseik eredményességét is (Malmendier és Tate, 2005; Pikulina és szerzőtársai, 2017).

Malmendier és Tate (2005) kutatásai szerint a vállalatvezetők azt hiszik például, hogy képességeik jobbak az átlagosnál, a sikereket a képességeiknek tudják be, míg a sikertelenségeiket a rossz szerencsének tulajdonítják, és rendszeresen túlbecsülik a beruházási döntéseik után várható jövedelmet. Számos elemzés bizonyítja, hogy a túlzott önbizalommal rendelkező vállaltvezetők és vállalkozók több és kockázatosabb befektetéseket eszközölnek, mint a kevesebb önbizalommal rendelkező társaik, és ezáltal nagyobb kockázatnak teszik ki vállalatukat (Grezo, 2021).

A túlzott magabiztosság azonban nem egy egységes fogalom, hanem három fajtáját különbözteti meg a szakirodalom (Moore és Healy, 2008):

A túlzott relatív optimizmus az arra vonatkozó irracionálisan pozitív elképzelés, hogy a kívánatos események nagyobb valószínűséggel következnek be az egyénnél, mint a társainál. Radcliffe és Klein (2002) azt kérdezték egy felmérés résztvevőitől, hogy nagyobb, egyforma vagy kisebb valószínűséggel kaphatnak végzetes szívrohamot, mint egy átlagember. Összehasonlítva az eredményeket egy tudományosan megalapozott, egyéni jellemzők alapján kalkulált várható szívroham valószínűséggel, a kutatók azt az eredményt kapták, hogy a résztvevők 56 százaléka irracionálisan optimista, míg 25 százaléka pesszimista, és csak 19 százaléka pontos. Armor és Taylor (2002) laborkutatásában a vizsgálati alanyok 85-90 százaléka úgy találta, hogy boldogabb jövő vár rá, mint a csoport átlagos jövője. Az emberek például túlzottan optimisták azzal kapcsolatban is, hogy mennyi idő alatt tudják törleszteni a hitelkártya tartozásaikat, ezért alacsony éves díjú, de magas kamatozású kártyákat választanak, ami végül magasabb törlesztőrészlethez és szuboptimális pénzügyi eredményhez vezet (Yang és szerzőtársai, 2007).

Torngren és Montgomery (2004) két kísérletben vizsgálták, hogy a befektetési szakemberek (portfolió menedzserek, tőzsdei elemzők) és a laikus befektetők (pszichológia szakos diákok) hogyan teljesítenek a részvényárfolyamok előrejelzésében, illetve mennyire bíznak a saját döntéseikben. A kérdőív húsz, jól ismert, a stockholmi tőzsdén jegyezett blue-chip vállalat (pl. Ericsson, Volvo) részvényeit tartalmazta. A résztvevők látták a részvények nevét, a vonatkozó iparágat és a részvény előző 12 havi teljesítményét (százalékos árváltozásait). A megadott adatok alapján a résztvevők megbecsülték, hogy az adott részvény árfolyama várhatóan hány százalékkal fog változni a következő harminc nap során. Ezt követően egy másik részvénnyel összehasonlítva a résztvevők megjelölték, melyik részvénytől várnak jobb teljesítményt ugyanebben az időszakban, és azt is megadták (50 és 100 százalék közötti értékkel), mennyire biztosak abban, hogy valóban a jobban teljesítő részvényt választották. A résztvevők egy tízfokú skálán értékelték azt is, hogy milyen mértékben használták a négy érvelési stratégiát: a megadott korábbi havi eredményekre, egyéb ismereteikre vagy az intuícióikra támaszkodtak, vagy találgattak. Végül a résztvevők megbecsülték saját előrejelzéseik átlagos hibáját (százalékos formában), valamint a befektetési szakemberek és pszichológia szakos hallgatók előrejelzéseinek átlagos hibáját is.

Annak a becslésében, hogy a két megadott részvény közül melyik fog jobban teljesíteni a megadott időszakban, a professzionális befektetők alulmúlták a pszichológia szakos hallgatókat, ugyanakkor sokkal magabiztosabbak voltak náluk a választásaikban (9. ábra).