Messze nincs egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a globális klímaszabályozásnak ilyen szigorú módon, felülről lefelé kell szerveződnie. Maga Wainwright és Mann is kidolgoztak alternatív forgatókönyveket a Klíma-Leviatánnal szemben. Az egyik ilyen a „Klíma-Behemót”, amely lényegében a jelenlegi állapot kaotikus továbbélése, azaz a nagyhatalmi verseny és a klímatagadás egyvelege, amelyben nincs közös fellépés, csak ad hoc és sokszor önző nemzeti reakciók. Egy másik lehetőség a „Klíma-Mao”, ami egy autoriter, de nem feltétlenül kapitalista világállamot jelentene – egyfajta központosított ökodiktatúra modellje lenne. Végül a legnyitottabb opció, amelyet „Klíma-X” néven említenek, egyelőre csak homályosan körvonalazható: ez valamilyen radikálisan demokratikus és egalitárius, globális átalakulást jelentene, amely bizonyos módon mégis meghaladja a jelenlegi politikai formákat. Ez utóbbi talán összefüggésbe hozható azzal, amit „zöldanarchiának”1 neveznek. Egy olyan vízió, amelyben nincs egyetlen központi Leviatán, hanem az ökológiai válságot alulról szerveződő hálózatok kezelik (Wainwright–Mann 2018, 78.). Ha ezt extrém módon értelmezzük, akkor a globális ökológiai kormányzás végpontjaként egy olyan világot képzelhetnénk el, ahol nincs centralizált hatalom, hanem a helyi közösségek önigazgatása biztosítja a fenntarthatóságot – ám ennek sikeréhez az emberi természet hobbesi felfogását fel kell adnunk, de legalább optimistábban kellene látnunk.

A kortárs hobbesiánus teoretikusok közül megkerülhetetlen Silviya Lechner (2019), aki kiemelten vizsgálja Hobbes elméletének nemzetközi kiterjeszthetőségét. Az foglalkoztatja, hogy Hobbes miért gondolta, miszerint a természeti állapot emberek közötti problémáját orvosolni lehet a polgári állam létrehozásával, de nem javasolta, hogy maguk az államok globális államot hozzanak létre. Pontosabban: miért kívánatos az emberek közötti – azaz belpolitikai – természeti állapotból való kilépés, míg a „nemzetközi természeti állapot” estén nem az (Lechner 2019, 113.)? Arra a következtetésre jutott, hogy nagyon sok függ attól az elvi feltevéstől, miszerint „az államok a nemzetközi anarchiában úgy viselkednek, mint az egyének a természeti állapotban”. Ha ezt a hobbesiánus analógiát elfogadjuk, akkor elvileg indokolt lenne a világ-Leviatán gondolata (Lechner 2019, 125.). Ha viszont nem tartjuk helytállónak ezt az analógiát – mondván, hogy az államok mégiscsak más természetű entitások, mint az egyének –, akkor sokkal óvatosabban kell eljárnunk.

A Michael C. Williams (1996) által képviselt szemlélet például azt hangsúlyozza, hogy bár a nemzetközi rendszer anarchikus, mégsem ugyanolyan, mint a hobbesi természeti állapot. Az államok ugyanis egy nemzetközi társadalmat alkotnak, amelynek megvannak a maga szabályai és intézményei, s ezek bizonyos rendet teremtenek még szupranacionális hatalom nélkül is. Williams szerint Hobbes gondolata épp arra használható fel, hogy megértsük: az államok közötti viszonyban is kialakulhatnak normák és együttműködés, és nem szükségszerű a háború. Az angol iskola így amellett érvel, hogy a „nemzetközi anarchia nem egyenlő a totális káosszal, s az államok szuverenitása összeegyeztethető egy korlátozott renddel a nemzetközi színtéren” (Williams 1996, 220–222.). Ez a felfogás tehát kétségbe vonja a világkormány hobbesi szükségességét, mondván, a nemzetállamok anélkül is tudnak valamelyest kooperálni és rendet fenntartani, hogy egy felettük álló Leviatán kényszerítené őket.

E ponton szembesülünk Hobbes elméletének egy jelentős akadályával a 21. századi alkalmazhatóság szempontjából. Hobbes maga – miként arra több kutató (Bull 1981; Yurdusev 2006) rámutat – nem szorgalmazott világkormányt, sőt logikailag megindokolta, miért nem követelte meg a nemzetközi Leviatánt. Egyrészt szerinte az államok közötti állapot nem annyira elviselhetetlen, mint az egyének közötti: az államok ugyanis képesek fenntartani polgáraik számára a kultúrát, az ipart, a civilizált életet, ellentétben a természeti állapot magányos és nyers létfeltételeivel. Még ha az államok versengenek is, és időnként háborúznak, a mindennapi élet a nemzetközi anarchia keretei között is folyhat tovább – az emberek dolgoznak, kereskednek, élnek, mert az állam falai közt biztonságban érzik magukat. Hobbes írja is, hogy míg az egyének természeti állapotában „nincs helye az iparnak, mert bizonytalan az eredménye”, addig az államok rivalizálása mellett is fenntartják alattvalóik iparát és jólétét, így nem keletkezik az a nyomorúság, ami egyébként az egyének háborújával járna (Hobbes 1999,170.). Másrészt Hobbes rámutatott arra, hogy az államok nem egyenlők egymással, míg az emberek nagyjából azok. A legerősebb államokat nem fenyegeti úgy a megsemmisülés, mint a leggyengébbeket. Egy kis állam elbukhat, de a nagyok tartósan fennmaradhatnak, így nem érzik egzisztenciálisan elviselhetetlennek az anarchiát. Továbbá, ha egy állam lemondana a szuverenitásáról egy világkormány javára, az nem csupán vezetőváltást jelentene, hanem magának az államnak a megszűnését is, hiszen egy államnak nincs „élete” a szuverenitása nélkül (Heller 1980, 25.). Így aztán az uralkodók és országok nem szívesen adják fel függetlenségüket, mert ezzel saját politikai létük érne véget, szemben az egyénnel, aki a Leviatán alatt is tovább él és boldogul. Ezek a megfontolások máig visszhangzanak a világkormányvitában. Lechner és Williams nézeteiből is kitűnik, hogy a nemzetközi hatalom megosztása, a szuverenitás feladása nagyon súlyos gyakorlati és etikai dilemmákat vet fel.

A Klíma-Leviatán vs. zöldanarchia dichotómiája tehát leegyszerűsítve a következő dilemmát állítja elénk: szükségünk van-e egy globális, hobbesi értelemben vett szuverén hatalomra a klímakatasztrófa elkerüléséhez, vagy inkább a fennálló államrendszert erősítve vagy átalakítva kell megoldanunk a válságot? Az előbbi eset, a Klíma-Leviatán, gyors és hatékony cselekvést ígér, hiszen egy központi autoritás kényszeríthetné ki azokat a szabályozásokat, amelyeket az államok maguktól halogatnak. Ugyanakkor komoly a veszélye, hogy úgynevezett ökoautoriter rendszer alakulhat ki. Egy mindenre kiterjedő globális kormányzat könnyen elnyomóvá válhat, ahol az egyének szabadságjogai és a kulturális különbségek nem kapnának teret. A történelem tapasztalatai óvatosságra intenek az abszolút hatalommal kapcsolatban. Még ha jó szándékkal ruházzák is fel, a hatalomkoncentráció korrupcióhoz és visszaélésekhez vezethet.

A zöldanarchia vagy a decentralizált megoldások ezzel szemben a demokrácia és a helyi autonómia fontosságát hangsúlyozzák. Eszerint a klímaválságot sok kis közösség hálózatos együttműködése kezelheti. Egy ilyen forma megőrzi a szabadságot. Ennek azonban ellentmondanak a realista félelmek: vajon koordinálható-e nyolc milliárd ember önkéntes alapon, központi irányítás nélkül egy olyan ügyben, amely mindenkinek közös, de aszimmetrikus felelőssége? Hobbes gondolata épp az, hogy központi kényszer hiányában minden jó szándék ellenére felütheti fejét a bizalmatlanság és a „potyautas” magatartás (Nordhaus 2015, 1339–70.). A klímaváltozás kapcsán is pontosan ezt látjuk: ha egy ország csökkenti is a kibocsátását, attól tart, mások nem fogják, és így ő versenyhátrányba kerül, ezért inkább maga sem cselekszik kellő mértékben. Mindenki azt várja, hogy a másik lépjen elsőként, de valóban arányosan maga nem járul hozzá a változáshoz.