A Germania vagy teljesebb címén De origine et situ Germanorum (A germánok eredetéről és lakóhelyéről) a 37, 2 alapján 98-ra vagy nem sokkal ezutánra datálható. Az első rész (1–27) a germánok szálláshelyeit, földjük sajátosságait, közösségi és magánéletüket írja le. A 2. rész (28–46) az egyes germán törzsek jellemzését tartalmazza. Tacitus főleg irodalmi forrásokból merít: Caesar, Livius műveiből és idősebb Pliniusnak a germánokkal vívott háborúkat tárgyaló történeti művéből. De felhasználta a néprajzi irodalom közhelyeit is. A műben nincs nyoma annak, hogy maga az író saját tapasztalatából is merített. Mi lehetett a célja e munkával, ha nem saját élményei késztették arra, hogy a germánokról írjon? Talán az Agricola írása idején a britekkel kapcsolatos forrásai a germánokról is szóltak, s mellékesen ezeket is hasznosítani kívánta mintegy előtanulmányként a Historiaehez? Vagy Domitianus germán háborúi keltették fel érdeklődését e nép iránt, s a hamis császári propagandát, miszerint Germania le van csendesítve és igázva, kívánta helyesbíteni? Ebben lehet némi igazság, mert – mint láttuk – már az Agricolában is utalt Domitianus látszatgyőzelmeire a germánokkal szemben. A kimberekkel kapcsolatban így tekinti át Róma és a germánok hosszú harcait: „Hatszáznegyvenedik évét élte városunk, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán sok volt mindkét részről a veszteség. A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust, és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborát, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként” (37; fordította Borzsák I.).