Vajon miként fognak dinamikai egyenleteink egyértelmű módon „átjutni” X-en? Feltételezzük, hogy az előző eón távoli jövőjében érvényesek az Einstein-egyenletek, minden forrás tömeg nélküli, és a dinamika jól meghatározott, determinisztikus, konform invariáns egyenletek szerint zajlik. Feltételezhetjük, hogy ez utóbbiak közé tartoznak a Maxwell-egyenletek, a Yang–Mills-egyenletek tömeg nélküli változatai, a ∇AÁϕA = 0 Dirac–Weyl-egyenlet (a Dirac-egyenlet zérus tömegű határesete), és más hasonló összefüggések – bármilyen részecskék is adják a mezők forrásait, egyenleteiket abban a határesetben szemléljük, melyben a nyugalmi tömeg eltűnik, a 3.2. pontban leírtaknak megfelelően. Mindezek a Tab = Tab[Ω] egyenlet révén csatolódnak gravitációs mezőhöz, ahol Ω a fantommező. Tudjuk, hogy Tab[Ω]-nek végesnek kell lennie X-en, dacára annak, hogy Ω itt végtelenné válik, ugyanis maga Tab is véges X-en, és a hozzá kapcsolódó mezők terjedése konform invariáns, így az ő szempontjukból nem igazán lényeges, hol helyezkedik el X a C-ben. A CCC-elmélet azt mondja ki, hogy míg a helyzet nem válik bonyolultabbá – vagyis például míg a gravitációs források tömeget nem nyernek a Higgs-mechanizmus révén vagy más úton-módon –, ugyanezen konform invariáns egyenleteknek kell átvezetniük a nagy bumm utáni C˅ téridő-részbe. Azt azonban látnunk kell, hogy még ebben az egyszerű helyzetben sem kerülhetjük el, hogy a nyugalmi tömeg valamilyen formában megjelenjen az X átlépését követően (lásd a B11. pontot).