A húszas évek második felében már nagy tisztelet övezte Kölcsey esztétikai munkásságát. Különösen a Körner Zrínyijéről váltotta ki a kortársak elismerését, mely az Élet és Literatúra egyazon kötetében jelent meg a Nemzeti hagyományokkal, az Iskola és világgal, a reformliberális törekvések egységes irodalmi programláncolatát nyújtva az olvasónak. Nyoma sem volt már ekkor annak a költőt elkedvetlenítő ellenséges érzületnek, amely a három kritika nyomán Horvát István „dühödt kiáltozásá”-ban és Pálóczi Horváth Ádám korlátolt gúnyversében fejeződött ki. Egy évtized alatt felnőtt az új írónemzedék, és kialakult az irodalomnak az a közönsége is, amely elfogulatlanul tudta szemlélni Kölcsey elméleti teljesítményét. A fiatal Toldy például így magasztalta a Körner-tanulmányt a költőnek régebben oly sok keserűséget szerzett Tudományos Gyűjteményben: „… Ezeket egy, minden népek klasszikusai által kimívelt ízlés s a legmélyebb vizsgálói ész lengi keresztül; előadásra nézve pedig Kölcsey bármely nemzetnek mívfilozófusai közt is igen előkelő helyet foglalna, annyi a józanság és könnyűség és világosság az ideák kifejtésében, az összevetésekben, állításokban. S mily tudomány! s ennek feldolgozásában mennyi rutin!”427Hasonlóképpen áradoztak az Aurora-kör más fiataljai is, így Fábián Gábor és Stettner-Zádor György, Vörösmarty barátai. Az előbbi szerint Kölcsey „a legnyomósabb és legesztétikusabb Iró”, az utóbbi pedig esztétikai teljesítményét egyenesen a Schilleré mellé állítja.428De más körök, például a pest-budai német nyelvű polgárság orgánumai is így vélekedtek. Az Iris című folyóirat szerint „… Was Kölcsey, unstreitig der tüchtigste Kunstphilosoph von Ungarn, darin leistet, ist von Niemanden geleistet worden”, a Gemeinnützige Blätter című újság pedig úgy tájékoztatta olvasóit, hogy „… über Körner, den dramatischen Dichter, strenges Gericht hält, eine Menge richtiger, feiner, kunstvertrauter Bemerkungen entwickelt, die der Kritik in jeder Sprache zur Ehre gereichen würden”.429