Eredetileg az első alapos, empirikus kutatást Rosenthal végezte patkányok tanulásával kapcsolatos kísérlet során (Rosenthal–Lawson, 1964). Egy akkoriban tipikus tanuláspszichológiai vizsgálatban pszichológushallgatóknak patkányokat kellett tanítaniuk arra, hogy egy adott útvesztőben tájékozódjanak. Az egyetemisták egyik fele úgy tudta, hogy különlegesen okos patkányokkal van dolga, a másik fele pedig úgy, különlegesen ostoba patkányokat kell megtanítaniuk eligazodni az útvesztőben. Valójában természetesen nem volt különbség a kísérletben részt vevő patkányok intelligenciájában, s azt is a véletlen segítségével döntötték el, hogy melyik diák melyik instrukció szerint dolgozik. Ennek ellenére azok a patkányok, amelyekről oktatóik úgy tudták, hogy különlegesen okosak, sokkal gyorsabban megtanulták az útvesztőt, mint azok, amelyekről a trénerek azt gondolták, hogy buták. Tehát az egyetemi hallgatóknak a patkányok intelligenciájára vonatkozó téves vélekedése önmagát beteljesítő jóslatként működött. Ez a vizsgálat adta azután az ötletet egy igen nagy társadalmi hatású, nagyszabású kutatáshoz, amelyet Pygmalion a tanteremben. A tanári elvárás és a tanulók intellektuális fejlődése címmel publikáltak (Rosenthal–Jacobson, 1968). Azóta Pygmalion-effektus néven szokás a jelenségre hivatkozni, s az a lényege, hogy a tanárok várakozásai miként befolyásolják a diákok tanulási teljesítményét.