Rahner reflektál arra, hogy minden megismerésünkben két elem található: konkrét valami megismerése és az az állítás, hogy ez a valami létezik. Az ember nem szűnik meg kérdezni, és akármi után is kérdez, minden esetben a létkérdést veti fel. Minden kérdés azonban előzetes ismeretet tételez fel, mert a teljesen ismeretlen után nem tudunk érdeklődni. A kérdés elemzéséből kitűnik, hogy az emberi ismeret egyrészt mindig is útban van a létmegismerés felé, másrészt már mindig is, minden egyedi megismerést megelőzően „birtokolja a létet”. Ez a lét-birtoklás a legalapvetőbb ismeret, hiszen a tomista ismeretelmélet szerint a megismerés lényege szerint nem valami külsőre való rábukkanás, még semmiképpen meg nem lévő kapcsolat felvétele, hanem elsősorban létazonosság. A megismerhetőség és a megismerés a lét belső tulajdonsága, amely azonban annyira korlátozódik, annyira szorul rá a „másikra”, amennyire a létező korlátozott. Ebből érthető, hogy a tomista ismeretelmélet számára a kérdés nem is az, hogy hogyan lehet a megismerő és a megismert közötti távolságot áthidalni (hiszen a megismerés lehetősége éppen a megismerő és a megismert között fennálló, a megismerést megelőző létazonosságban gyökerezik), hanem a kérdés az, hogyan lehetséges, mi által jön létre, hogy a megismert különbözik a megismerőtől. Más szóval: hogyan lehetséges olyan megismerés, amely magától különböző valóságot „befogad”. Nem arról van tehát szó, hogy szakadékot hidaljunk át, hanem a kérdés az, hogy mi által adódik ez az alanyt a tárgytól elválasztó „szakadék”.