Azonális jellegű természetes társulás, amely az ártéri és hullámtéri árkokban és kubikokban alkot nagyobb állományokat, míg a holtágak és meanderek sekély vizű parti részein keskeny zónákat képez. A talaj nem szikes, de legtöbbször erősen kötött, amely a szárazra kerülő élőhelyeken ugyanúgy megnehezítheti a növények vízfelvételét, mint a magas sótartalmú szikes aljzat. Kétséges a társulásnak ebbe a sorozatba való sorolása, mert ugyan a társulás fiziognómiáját a sziki káka vagy zsióka (Bolboschoenus maritimus) határozza meg, amely 50–70 cm magas állományokat alkot, de rajta kívül szikesedésre utaló más faj a társulás állományaiban nem fordul elő. Szinte minden további faj, amely a társulás alkotásában részt vesz, kapcsolódik a Polygono-Bolboschoenetumot a vízparti zonációrendszerben körülvevő valamelyik sorozathoz, belülről a rögzült hínárhoz (Nuphar luteum, Potamogeton-fajok, de feltehetően maga a Polygonum amphibium is), kívülről a nádasokhoz (Glyceria maxima, Schoenoplectus lacustris, Oenanthe aquatica, Lythrum salicaria). A további fajok még távolabb állnak a szikes mocsarak jellemzőitől, igen gyakran a folyómedri ruderális, félruderális növényzetet (Bidentetalia) képviselik. A társulás fajszegény. A társulás élőhelyét hosszan tartóan, akár az egész vegetációs időszak alatt sekély víz borítja. A vízborítás megszűnése után a vidrakeserűfű (Polygonum amphibium) terresztris formát ölt. Számos félruderális, ruderális vagy esetleg réti faj ekkor csírázik, létrehozva a társulás alsó gyepszintjét.

A társulás inkább azonális, emellett szikes talajhoz nem kötődő jellege miatt várható, hogy nemcsak az eddig említett Felső- és Közép-Tisza menti élőhelyeiről (Tokaj, Tiszafüred) kerül elő, hanem a többi, nem is feltétlen nagyalföldi folyó megfelelő geomorfológiájú szakaszairól is.