Borhidi Attila

Magyarország növénytársulásai

10. Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae Zólyomi ex Soó 1964 (57. kép) (Löszpusztarét)

Ez a társulás az ukrán és a dél-orosz sztyeppek magyarországi képviselője. Kialakulásához a talajtani adottságok mellett nagyban hozzájárult a makroklíma is, amennyiben az Alföld közepén a kontinentális klímájú évek gyakorisága eléri a 40%-ot is. Ez az Alföld legjellemzőbb zonális élőhelye, amely elsősorban a löszhátakon (Mezőföld, Heves–Borsodi-sík, Békés–Csanádi-löszhát) alakult ki, de előfordul a hegylábakon is extrazonális helyzetben.

Talaja általában alföldi, mészlepedékes vagy réti csernozjom, a hegylábakon degradált csernozjom. Az alföldiek plakor helyzetben vannak, a dombvidékiek különböző kitettségekben. Az északi kitettségben lévő állományok a hűvösebb mikroklíma következtében erdőssztyepp-, illetve erdei fajokban gazdagabbak.

A löszsztyepprétek kontinentális jellegűek, a középhegységi pusztafüves lejtőkkel állnak genetikai kapcsolatban, ahonnan az új ősmátra-elmélet értelmében (Borhidi 1997) a holocén későbbi fázisaiban fajaiknak egy részét visszanyerték. Fajkészletükben sok a pontusi, illetve kontinentális elterjedésű faj, gyakoriak az erdőssztyepp-fajok is. A gyepek szerkezetére jellemző, hogy természetes állapotban igen fejlett, erősen strukturált, degradált állapotban viszont leegyszerűsödik. Állományaik általában kétszikűekben gazdagok, fajdiverzitásuk nagy.

Az uralkodó barázdált csenkesz (Festuca rupicola) és a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) gyepjében általánosan elterjedt jellemző fajai a macskahere (Phlomis tuberosa), a közönséges borkóró (Thalictrum minus), a csuklyás ibolya (Viola ambigua), a karcsú orbáncfű (Hypericum elegans), a kakukkfüvek (Thymus marschallianus, T. glabrescens), a változó gurgolya (Seseli varium), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a heverő csüdfű (Astragalus austriacus), a selymes boglárka (Ranunculus illyricus), a pusztai meténg (Vinca herbacea), a hengeres peremizs (Inula germanica) stb., a löszfalnövényzetből áthúzódva a taréjos búzafű (Agropyron cristatum) és a harasztos káposzta (Brassica elongata).

A Tiszántúlon egykor kiterjedt területeket borító löszpusztagyepek (tibiscense) mára szinte teljesen eltűntek. Legértékesebb maradványaik a déli részen találhatók, ahol még él az endemikus erdélyi hérics (Adonis x hybrida), a vetővirág (Sternbergia colchiciflora) és a bókoló zsálya (Salvia nutans), a őszi csillagvirág bennszülött kisfaja (Scilla autumnalis = Prospero paratheticum). További jellemző fajok még: a kék atracél (Anchusa barrelieri), a horgas bogáncs (Carduus hamulosus), a keskenylevelű és hibrid gyújtoványfű (Linaria angustissima, L. kocianovichii), degradált állományokban a karcsú perje (Poa angustifolia), a tejoltó galaj (Galium verum) és a lózsálya (Salvia verticillata).

A bükki és mátraalji változatnak (submatricum) már nagyobb területeken maradtak fenn ősi állományai, de itt is fontosak a halmokon, sáncokon található maradványok. Az előbbi változattal szemben ezek pusztai elemekben szegényebbek, viszont kifejezettebb bennük az erdőssztyeppjelleg. Jellemző fajai a hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana), a Janka-tarsóka (Thlaspi jankae), a hegyi homokhúr (Arenaria procera), a kopasz dunai szegfű (Dianthus collinus subsp. glabriusculus), a bérci here (Trifolium alpestre), a hegyi here (Trifolium montanum), a sárgás sás (Carex michelii), a fehér zanót (Chamaecytisus albus), a fogtekercs (Danthonia alpina) és a tarka imola (Centaurea triumfettii).

A mezőföldi változat (pannonicum) még ma is nagyobb területeket borít, helyenként kiemelkedően jó fajkészlettel rendelkező, igen ősinek tűnő, természetes állományai is fennmaradtak (Mezőföld, Gödöllői-dombvidék, Budai-hegység környéke). Ezekben él a ukrán macskamenta (Nepeta parviflora) és a tátorján (Crambe tataria) nagyszámú erdőssztyeppfaj társaságában. E területek fennmaradását a meredek völgyoldalak segítették elő.

A társulás további jellemző fajai még a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica), a kései pitypang (Taraxacum serotinum), a gór habszegfű (Silene longiflora), a szennyes ínfű (Ajuga laxmannii), az aranyfürt (Aster linosyris), a törpe nőszirom (Iris pumila) és a hangyabogáncs (Jurinea mollis).

A termőhelyi tényezők és a degradáltság mértéke szerint több típusa különíthető el, amilyen az erdőtisztás szálkaperjés típusa (Brachypodium pinnatum), a tipikus barázdált csenkeszes (Festuca rupicola), a szárazabb élesmosófüves (Chrysopogon gryllus), a már kissé félsivatagi árvalányhajas (Stipa capillata), a legeltetett fenyérfüves (Botriochloa ischaemum) és a részben másodlagos sudár rozsnokos (Bromus erectus).

Kiváló talajuk miatt az Alföld hordalékkúpjain és löszhátjain csak foltokban (pl. Battonya), szikes pusztákon (pl. Hortobágy, Pitvaros), idősebb mezsgyéken (pl. Csorvás), sáncokon (pl. Csörsz-árok), bronzkori földvárakon (pl. Tatársánc, Egyek–Telekháza), kunhalmokon (pl. Onga) és partfalakon (pl. Pocsaj és Császártöltés) maradtak fenn sokszor degradált és részben másodlagos állományai. Nagyobb kiterjedésű és kevésbé degradált sztyepprétek csak a Mezőföld mély aszóvölgyeiben, a Gödöllői-dombvidéken és a Középhegység lábainál maradtak fenn, ezek egy része azonban valószínűleg egykori tölgyesek helyén alakult ki a történeti időkben. Ezen állományokban már érződik a környező hegyek flóraalakító hatása is.

Löszpusztarét (Salvio nemorosae-Festucetum rupicolae) belülről mezei zsályával (Salvia pratensis)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 059 746 3

Biológia

Ez az első alkalom, hogy Magyarország növénytársulásairól oktatási célokat szolgáló, tankönyv jellegű, teljességre törekvő áttekintés és részletes tárgyalás készült. A könyv egy szerény de fontos állomás kíván lenni abban a folyamatban, amely hazánk természeti örökségének számbavételét, fenntartását és védelmét szolgálja, egyben összehasonlító alap, etalongyűjtemény annak az egyre gyorsuló változásnak a mérésére és diagnosztizálására, amelyet természeti környezetünk rohamos átalakulásával kapcsolatban nap mint nap észlelünk. A könyv egyúttal hozzájárulás is ahhoz a hasonló célú nemzetközi (EU) programhoz, amely az „Európa növénytakarójának felmérése" (European Vegetation Survey) nevet viseli. Az idevágó tudományos ismeretek különböző mélységű adagolásával egyszerre szeretné szolgálni az oktatást, a szakképzést és a gyakorlati (erdészeti és mezőgazdasági, környezet- és természetvédelmi) szakemberek munkáját. 56 oldal színes melléklet segíti a legjellemzőbb növénytársulások megismerését.

Hivatkozás: https://mersz.hu/borhidi-magyarorszag-novenytarsulasai//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero