A Dél- és Délnyugat-Dunántúl dombvidékeinek, elsősorban a Zalai-dombság és a Zselic dombvidékeinek zonális, bükkös társulása, 750 mm-t meghaladó évi csapadék mellett. Ezek az ország legalacsonyabban elhelyezkedő klimatikus bükkösei. Extrazonális és részben elszegényedett állományai előfordulnak még a Marcali-hátságon is. Ezeken a területeken a gyertyános-kocsányos tölgyesekkel (Helleboro dumetorum-Carpinetum) érintkezik, amelyekhez összetételében igen közel áll. Területileg a somogyi síkon a Leucojo verni-Fagetum, kelet felé, a Mecseken, a Tolnai-dombságon és Külső-Somogyban a Helleboro odori-Fagetum váltja fel.

Alapkőzetük lösszel és vályoggal kevert pannon agyag, amelyen mély, tápanyagban gazdag, barna erdőtalajok keletkeznek, s a viszonylag bőséges csapadék következtében agyagbemosódásos, illetve ritkábban podzolosodó barna erdei talajokká alakulnak.

Igen szép növekedésű, nagy produkciójú bükkös állományok. A zalaiak többnyire egyszintűek koronaszintjükben a bükk (Fagus sylvatica) az uralkodó, csak ritkábban jelennek meg elegyfák, elsősorban kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és gyertyán (Carpinus betulus). A zselici variáns jellegzetessége, hogy állományai kettős koronaszintűek, a felsőt az ezüsthárs (Tilia tomentosa) alkotja, tölggyel és cserrel (Quercus cerris) elegyedve, míg az alsó koronaszintet a bükk és a gyertyán alkotja. Mindkét területi variánsban (saladiense és somogyicum) a koronaszint sűrűn záródott, a cserjeszintje fejletlen vagy hiányzik, a gyepszintje változóan záródott.

Igen gazdag faji összetételű társulás. Két területi variánsát különböztetjük meg: a zalai (saladiense) differenciális fajai az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), az osztrák zergeboglár (Doronicum austriacum), a havasalji aggófű (Senecio ovirensis), míg a zselici bükkösök differenciális fajai az ezüsthárs és a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus). A társulás közös jellemző fajai a kispárlófű (Aremonia agrimonioides), a zalai bükköny (Vicia oroboides), a tarka lednek (Lathyrus venetus), a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum), a pirítógyökér (Tamus communis), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a magyar varfű (Knautia drymeia) és az édes kutyatej (Euphorbia dulcis). A gyertyános-tölgyesektől elsősorban a Fagetalia-elemek tömegesebb előfordulása és néhány faj erőteljesebb bükkös-preferenciája választja el, amilyen a zalai bükköny és a lónyelvű csodabogyó, továbbá a májvirág (Hepatica nobilis), a békabogyó (Actaea spicata), a bokoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a hegyi csenkesz (Festuca drymeia), amely csak a bükkösökben lép fel típusalkotóként. Erdőtípusok: száraz egyvirágú gyönyperjés (Melica uniflora), félszáraz bükksásos (Carex pilosa), félszáraz, savanyodó hegyi csenkeszes (Festuca drymeia), üde szagos mügés (Galium odoratum) különböző fáciesalkotókkal, amilyen a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon), az erdei szélfű (Mercurialis perennis) és a medvehagyma (Allium ursinum), továbbá az üde, savanyodó madársóskás (Oxalis acetosella) és a félnedves podagrafüves (Aegopodium podagraria). Az utóbbi két típus ún. félnedves szubasszociáció-csoportot alkot, amelynek differenciális fajai higrofil és magaskórós növények, illetve páfrányok, amilyen a farkasölő sisakvirág (Aconitum lycoctonum subsp. vulparia), a gyapjas boglárka (Ranunculus lanuginosus), a díszes és a karéjos vesepáfrány (Polystichum setiferum és P. lobatum), a veselke (Chrysosplenium alternifolium), a borostás és a lecsüngő sás (Carex strigosa és C. pendula) stb. Szerepe, hogy a dombvidéken hiányzó szurdokerdőt helyettesíti.

DDt Zala (a Zákány-Őrtilos csoport kivételével), Belső-Somogy (Zselic, Marcali-hát).