A mészkerülő bükkösök rendszerint a bükkös régióban, és mindig edafikus okok miatt alakulnak ki. Többnyire kisebb kiterjedésű állományai erősen savanyú mállástermékű kőzeteken, és erodált, meredek (20–40°) lejtőkön találhatók.

Elsősorban savanyú kémhatású, szilikátos kőzeteken (pl. amfibol- és hidroandezit, dácit, riolit), illetve könnyen kilúgzódó kőzeteken (homokkő) kialakult, sekély termőrétegű talajokon találjuk állományait. Jellemző genetikai talajtípusaik a savanyú, barna erdőtalaj, a podzolos barna erdőtalaj, illetve a csapadékosabb területeken a pszeudoglejes, barna erdőtalaj. A tápanyagszegény talajok tipikus humuszformája a nyershumusz és a móder, amelyek vékony, erózióra hajlamos humuszos szintet hoznak létre.

A szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt kettős lombkoronaszint nem alakul ki. Az állományok záródása közepes (40–80%), magasságuk ritkán haladja meg a 15 m-t. A cserjeszint a tápanyagszegénység és a sekély termőréteg miatt hiányzik, Egyes esetekben a koronaszintet alkotó fafajok fiatal egyedei alkothatnak 10–20%-os záródású szintet. Gyepszintjére a viszonylagos fajszegénység és az alacsony borítás jellemző. A legszárazabb és legsavanyúbb talajokon nudum, a többnyire minerális talajfelszínen pedig többnyire gazdag moha- és zuzmóvegetáció alakulhat ki. Az állományalkotó bükk (Fagus sylvatica) klimatikus és edafikus tűrőképességének határán jelenik meg ebben a társulásban. Állandó kísérője, és egyben konszociációt alkotó fafaja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea s.l.). A lombkoronaszint alacsony záródása miatt valamennyi stádiumban megtaláljuk a közönséges nyírt (Betula pendula) és a rezgő nyárat (Populus tremula).

Többnyire a cserjeszintben él a kisebb fává is megnövő madárberkenye (Sorbus aucuparia). A gyepszintben a mészkerülő lomberdők (Quercetalia roboris) fajai dominálnak. Közülük jellemző a törpecserje életformájú fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), a nála jóval ritkább fajtestvére, a vörös áfonya (V. vitis-idaea), valamint a selymes rekettye (Genista pilosa) és a csak szórványosan előforduló csarab (Calluna vulgaris). Különösen a Zempléni-hegységben feltűnő a korpafű fajok jelenléte és esetenként nagyobb borítása. Gyakoribb képviselőjük a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) és a közönséges laposkorpafű (Diphasium complanatum), ritkábban fordul elő a kígyózó korpafű (Lycopodium annotinum) és a györgyfű (Huperzia selago). A páfrányok közül jellemző a buglyospáfrány (Phegopteris connectilis), amely kisebb-nagyobb vegetatív telepeket alkot a mohás, jobb vízgazdálkodású részeken. A gyepszintben tömegesen, sokszor nagyobb borítási értékkel jelenik meg az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides), a juhcsenkesz (Festuca ovina) és a nagy termetű erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea). További jellemző acidofrekvens faj a gyöngyvirágos körtike (Orthilia secunda), az ernyőskörtike (Chimaphila umbellata), a réti csormolya (Melampyrum pratense), a macskatalp (Antennaria dioica), az orvosi veronika (Veronica officinalis), több hölgymálfaj (Hieracium spp.) és a szaprofita életformájú fenyőspárga (Monotropa hypopytis). A nagyon savanyú, illetve nagyon száraz termőhelyeken a mohák és a zuzmók sokszor szőnyegszerűen jelennek meg, s a konszolidáltabb termőhelyeken is nagy faj- és egyedszámmal képviseltetik magukat. A gazdag mohaflórát a seprőmoha (Dicranum scoparium), a pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), a fehérlő vánkosmoha (Leucobryum glaucum), az emeletes moha (Hylocomium proliferum) és a szőrmohák (Polytrichum spp.), míg a zuzmóflórát a Cladonia-fajok képviselik.

ÉK (Zempléni-hg.–Börzsöny), DK (Bakony).