A szubmontán régióban, 300–600 m tengerszint feletti magasság között megjelenő, kisebb területű, edafikus hatásra kialakuló társulás. Különböző kitettségekben, de mindig meredek (20–40°-os) lejtők felső harmadában, a lehordási szakaszon alakulnak ki állományai. A mészkerülő erdők közül ez a fajokban leggazdagabb társulás, amely legtöbbször a cseres-kocsánytalan tölgyesek termőhelyének denudációja során jön létre.

Állományai mindig savanyú mállástermékű, szilikátos kőzeteken (pl. amfibol- és hidroandezit, riolit, dacit) vagy könnyen kilúgozódó kőzeteken (pl. homokkő) fejlődnek ki. Talajai sekély termőrétegűek, tápanyagszegények, erősen savanyú kémhatásúak. Humuszos szintjük vékony, erózióra hajlamos, nyershumusz vagy móder formából áll. A gerincek közelében, az éleken és a hátakon köves-sziklás váztalaj, a konszolidáltabb termőhelyeken savanyú, barna erdőtalaj és podzolos barna erdőtalaj jön létre.

A koronaszintet többnyire csak egy faj alkotja, záródása közepes, 50–70%-os. Az állomány magassága – a termőhelytől függően – 12 és 20 m között változhat. Jellemző a göcsörtös, elágazó, csúcsszáradt, girbegurba törzsek sűrű előfordulása. A cserjeszint hiányzik vagy nagyon csekély borítású (5–20%), nem cserjefajok alkotják, hanem a fafajok fiatalabb egyedei fordulnak elő benne.

Gyepszintje a mészkerülő erdők között legfajgazdagabb és viszonylag nagy (60–100%) borítású. A mohaszint borítása a kilúgozódás mértékétől és a minerális talajfelszín nagyságától függően változó.

A koronaszint uralkodó faja a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), de kisebb-nagyobb elegyarányban a bükk (Fagus sylvatica) is megjelenhet benne. A közönséges nyír (Betula pendula) és a rezgő nyár (Populus tremula) idősebb korban már általában kiszorul az állományokból – a koronaszint záródása és az erdészeti beavatkozások következtében. Jellemző, de inkább csak a cserjeszintben felbukkanó fa a madárberkenye (Sorbus aucuparia). A gyepszintben a kilúgozódás mértékének, a humuszos réteg elvékonyodásának és a termőréteg vastagságának megfelelően alakul az acidofrekvens (Quercetalia roboris) és az általános lomberdei (Querco-Fagetea) fajok aránya. A cseres-kocsánytalan tölgyesekkel a legszorosabb kapcsolatot a magas rekettyés (Genista tinctoria subsp. elatior) szubasszociáció mutatja, itt az acidofrekvens fajok csak kis borítási értékkel lépnek fel. Ennek a szubasszociációnak jellemző fajai a cseres-tölgyesekben is megtalálhatók, amilyen a baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia), az erdei szamóca (Fragaria vesca), a fénytelen és a közönséges galaj (Galium schultesii, G. mollugo), a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a feketedő lednek (Lathyrus niger) és a fürtös zanót (Cytisus nigricans). A tipikus középhegységi, mészkerülő tölgyesekben a Querco-Fagetea-fajok visszaszorulnak. Ebben a fajszegényebb típusban már a mészkerülő lomberdők (Quercetalia roboris) fajai dominálnak. Jellegzetes acidofrekvens, erdőtípus-alkotó növényei az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), a fekete áfonya (Vaccinium myrtillus) és a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides), kísérő fajként pedig a macskatalp (Antennaria dioica), a réti csormolya (Melampyrum pratense), az orvosi veronika (Veronica officinalis), az enyvecske (Viscaria vulgaris), a selymes rekettye (Genista pilosa) és az erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea) megjelenése gyakori. Különlegesség az ehhez a társuláshoz kötődő, szubendemikus abaúji galaj (Galium abaujense), valamint a borzas zanót hosszú, fehérszőrös alfaja (Cytisus hirsutus subsp. leucotrichus).

Moha- és zuzmószintjének fajai megegyeznek a mészkerülő bükkösök fajaival. Nagyobb borítást a nagyon savanyú, igen száraz, sekély termőrétegű, denudálódott talajokon érnek el. Gyakoribb fajai a pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), a seprőmoha (Dicranum scoparium), a fehérlő vánkosmoha (Leuco-bryum glaucum), a szőrmohák (Polytrichum spp.) és a Cladonia-zuzmók.

ÉK (Zempléni-hg., Tornai-karszt, Bükk, Mátra, Börzsöny), DK (Visegrádi-hg., Budai-hg., Pilis, Bakony).