A sziki tölgyes az Alföld klímazonális erdeje, a tatár juharos tölgyes edafikus hatásokra kifejlődött párhuzamos, rokon társulásának tekinthető.

Az egykori ártér és a löszhátak érintkezési sávjában jelenik meg. A tápanyagban szegény termőhely talajvíz által befolyásolt. Talaja a mélyben elszikesedett.

Az erdő fái meglehetősen alacsonyak (12–15 m) és mindössze 50–60% borítást érnek el. Egy határozott kialakulású 8–10 m magas második koronaszint is kifejlődik, ennek borítása kb. 20–30%. A 2–5 m magas cserjeszint 50–80% borítású, és fejlett a gyepszint is. Az erdőhöz a szegélyeken gyakran magaskórós kétszikűek társulnak; egyfelől a sziki magaskórós (Peucedano-Asteretum edifolii), másfelől a szikes sztyepprét.

A sziki tölgyes fajlistája kettős arculatot mutat: egyrészt a tölgy-kőris-szil ligetét, másrészt a tatár juharos tölgyesét. Ez a kettősség az időbeni aszpektusokban is kifejezésre jut. A kora tavaszi aszpektust az odvas keltike (Corydalis cava) és a salátaboglárka (Ficaria verna), valamint a ligeti csillagvirág (Scilla vindobonensis) tömege képviseli. Emellett térbeli-horizontális struktúráról is beszélhetünk, mivel az erdő peremein a sztyeppfajok, erdőssztyeppfajok, illetve a tölgyes elemek láthatóan felszaporodnak (Festuca rupicola szubasszociáció), míg az erdő belsejében a mezofil fajok dominálnak (Polygonatum latifolium szubasszociáció). A lombkorona fő alkotója a kocsányos tölgy (Quercus robur), mellette kevés cserfa és kivételesen (csupán néhány egyed) molyhos tölgy van. A második koronaszintben a mezei juhar (Acer campestre) és a tatár juhar (Acer tataricum) sokszor tömegesek, melléjük csatlakozik a vadkörte (Pyrus pyraster) és a mezei szil (Ulmus minor). A cserjeszintben tömeges a kökény (Prunus spinosa), a varjútövis (Rhamnus catharticus), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), a fagyal (Ligustrum vulgare) és megjelenik a parlagi rózsa (Rosa gallica) is. A gyepszintben a kontinentális tölgyesek képviselője a magas gyöngyperje (Melica altissima), a bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) és a macskahere (Phlomis tuberosa), míg a száraz tölgyeseké a fűzlevelű peremizs (Inula salicina), az erdei gyöngyköles (Buglossoides purpureo-coerulea), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), a taréjos csormolya (Melampyrum cristatum), a sokvirágú boglárka (Ranunculus polyanthemos) és az enyvesszegfű (Viscaria vulgaris). Ezeket egészítik ki, elsősorban az erdő peremén a sztyepprétek és a száraz gyepek képviselői, így a pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a karcsú perje (Poa angustifolia), a közönséges tarackbúza (Agropyron repens) és mások, amelyekhez még sziki fajok: pl. a veresnadrágcsenkesz (Festuca pseudovina), a magyar sóvirág (Limonium gmelini subsp. hungaricum) és a réti őszirózsa (Aster sedifolius) is csatlakozik. Egy másik komponenst jelentenek a mezofil lomberdei fajok, egyebek között a nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), az erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), a kék ibolya (Viola cyanea), az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), a ligeti perje (Poa nemoralis) és az ösztörűs veronika (Veronica chamaedrys).

A Nagyalföld belsejében, a Tiszántúlon fordulnak elő állományai. Ezenkívül a Kisalföld széléről is említik. Két legismertebb állománya (Ohat, Újszentmargita) jelenti a viszonylag háborítatlan referenciát. Egyéb ismert állományok: Kőrösladány: Fás-erdő, Kerecsend, Mezőcsát.