E tanulmány további részeiben azt a kérdést fogjuk vizsgálni, hogy milyen következményei vannak az előző fejezet végén tárgyalt alaptézisnek, mely szerint a véges móduszok – s köztük az ember – valóságos létezése nem vezethető vissza egyszerűen Isten működésére, hanem föl kell tételezni véges okoknak az isteni okságtól eltérő módon ható sorozatát ahhoz, hogy az egyedi létezők „bizonyos és meghatározott módon” való létezését meg tudjuk magyarázni. E tézist röviden úgy fogalmaztuk meg, hogy az embert – a többi véges móduszhoz hasonlóan – metafizikai értelemben közösségi létezőként kell fölfognunk. Ez a metafizikai tézis azonban egy olyan rendszerben bukkan fel, amelyben a metafizika alapzat, melyre ráépülnek az egyetemes bölcsességként felfogott filozófia további részei, s „ráépülés” itt annyit jelent, hogy e részeket „geometriai módon” levezetjük a kiinduló tézisekből. Ezért számolni kell azzal, hogy a metafizikai kiindulópont ezen kettőssége – egyfelől az önmaga okaként végtelen sok attribútumból álló, feltétlenül végtelen szubsztanciának tekintett Isten s a rá jellemző oksági módok, másfelől véges móduszok végtelen sok tagból álló sorozata, mely az istenitől eltérő módon gyakorol oksági hatást tagjaira – áttevődik a tudás-épület további elemeire is, s ez Spinozát sajátos „perspektíva-váltások” sorozatára kényszeríti, hogy a rendszer egységét vagy az egység látszatát megőrizhesse. A vizsgálódásnak ebben a szakaszában hűen követjük a rendszer felépítésének spinozai rendjét, azaz az Etika első részének metafizikai fejtegetései után a második résznek a megismeréssel foglalkozó gondolatmeneteit fogjuk megvizsgálni. Egyebek mellett fény derül majd arra is, hogy az emberi megismerőképesség lehetőségeinek milyen fölfogása tette lehetővé Spinoza számára a korábbiakban elemzett módszertani döntést a szintetikus felépítésmód mellett, vagyis hogy metafizika és a megismerés elmélete közt a megalapozási összefüggés kétirányú. A fejezet végén pedig eljutunk odáig, hogy a Tanulmányból és az Etika harmadik részének egyes tételeiből kibontott „analitikus affektuselméletet” integrálhatjuk a rendszer egészébe, azaz megmutathatjuk, hogy egyes elemei miként feleltethetők meg a metafizikai és megismerés-elméleti alapzat elemeinek, hogy ennek alapján a korábbiaknál „alaposabban” vehessük majd szemügyre az ember alaphelyzetének s az igazi boldogsághoz vezető útnak spinozai elemzését.