Ami a metafizikában a test szubsztancia-alkotó képessége, az a fizikában az a tétel, mely szerint a testi világ fenomenális sokfélesége visszavezethető három különböző méretosztályba tartozó, ám egyazon típusú anyagrészek evolúciószerűen kibomló egymásra hatására. Természeti törvénynek nevezte Descartes, hogy „valamennyi körmozgásban lévő test, amennyire rajta áll, eltávolodni törekszik mozgásának középpontjától.”176 Arról az erőről beszélt, „amelynek révén a második [nagyságrendű] elemek közé tartozó gömböcskék – épp úgy egyébként, mint az első [nagyságrendű], S és F középpontok köré gyűlt anyag – e középpontoktól eltávolodni törekszenek.”177 Ezt az erőt ajánlatos a lehető legpontosabban értelmezni, hiszen Descartes nem csekélyebb jelentőségű fenomént vezet vissza rá, mint a fényt: „egyedül ebben áll a fény, mint nem sokára megmutatjuk majd, s ennek ismeretétől sok más is függ.”178 A különböző helyzetekben a különböző anyagrészecskék közt különböző módokon eloszló törekvés alapozza meg a fény és még sok más jelenség megértését. Semmi sem utal azonban arra, hogy ezt a törekvést Descartes a lelki jelenségek területén is magyarázó elvként kívánta volna alkalmazni. Sőt, bizonyos szempontból épp fordított a helyzet: biztosít bennünket arról, hogy nem azért emeli ki a törekvés alapvető jelentőségét a fizikában, mert valamiféle animisztikus világképet szeretne kialakítani. „Amikor azt állítom, hogy a második nagyságrendű elemekhez tartozó gömböcskék eltávolodni törekszenek forgásuk középpontjától, nem szabad azt gondolni, hogy ezáltal valamiféle gondolkodást tulajdonítok nekik, s ebből eredne ama törekvés; hanem csupán azt kell feltenni, hogy úgy helyezkednek el, s olyan mozgáskezdemények vannak bennük, hogy valóban a felé mennek majd, ha semmilyen más ok nem akadályozza meg őket.”179 S nagyon is komolyan kellett gondolnia ezt, hiszen különben értelmetlenné válna a más összefüggésben kimunkált és hangsúlyozott alapvető különbség általános értelemben vett fizikai test és emberi test között.