Németország kritikusai úgy vélik, hogy hibás az az érvelés, miszerint Németország nem tudatosan, hanem a körülmények nyomásának engedve, mintegy „vonakodva” lépett volna elő hegemónná. Morisse-Schilbach (2011) szerint a korábban jóságos hegemón a válság, illetve a válságrendezés hatására megváltozott. Németország előbb a görög kimentés, majd a válságrendezés egésze során egyedül, másokat nem bevonva cselekedett. Az EU rendszerszintű válsága ezért nagyrészt a német Európa-politika következménye. Kundnani (2015) olyan geoökonómiai hatalomként határozza meg Németországot, amely nem kötelezi el magát a fiskális transzferek vagy az adósság közössé tétele mellett, ám lefölözi a kereskedelmi együttműködés hasznait. Németország szerinte a feltétel nélküli multilateralizmus felől a feltételekhez kötött multilateralizmus irányába mozdult el, amivel mint gazdasági (közép)hegemón az instabilitás forrásává vált az EU-ban. Beck (2012: 80) a szigorú kondicionalitásokhoz kötött látszólagos szolidaritásban (értsd: szuverének kimentése) a merkeli machiavellizmust („merkiavellizmus”) véli felfedezni, amely opportunista, rideg és racionális reálpolitikai számításokon nyugszik. Véleménye szerint Merkel „határozott határozatlanság művészete” nagyon is kiszámított lépések sorozata, amellyel Németország gazdasági erőfölényével visszaélve tör vezető szerepre.1