Hankiss Elemér pályájának első, meghatározó korszaka 1965-ben kezdődött: ekkor vette fel az Irodalomtudományi Intézet Irodalomelméleti Osztályára kutatóként Nyírő Lajos, akinek az intézeti munkássága sok tekintetben figyelemre méltó. Nyírő amellett, hogy az Irodalomelméleti Osztályt vezette, egyben az intézet párttitkára is volt: azok közül való, akik e pozíciójukat képesek voltak arra használni, hogy megvédjék a progresszív, új gondolatokat és gondolkodókat. „Nem Nyírő volt az egyetlen, aki olvasta a formalistákat és a strukturalistákat, de ő volt, aki némi intézményes keretet és védelmet tudott biztosítani azoknak, akik rokonszenveztek a strukturalizmussal” (
Bezeczky, 2006). Az intézet az Eötvös Kollégium épületében működött (és működik), így Hankiss visszakerült a falak közé, ahonnan 1949-ben kényszerűen távoznia kellett. (Az Irodalomtudományi Intézetben jórészt azokat alkalmazták, akiknek valójában egyetemi oktatóként kellett volna működniük, de politikailag megbízhatatlannak bélyegezték őket, vagyis alkalmatlannak az ifjúság nevelésére.) S idézzük újra Bezeczky Gábort: „Ami munkát Hankiss Elemér az Intézetben néhány év alatt, 1965 és 1972 között elvégzett, a magyar irodalomtudomány történetének legszebb, legfontosabb, legérdekesebb fejezetei közé tartozik. Ügyet sem vetett a korabeli magyar irodalomtörténeti lapokban és könyvekben tárgyalt témák legtöbbjére. Egyebek mellett nem volt mondandója sem a realizmusról, sem a szocialista realizmusról, nem szólt hozzá a kritika-vitához, nem sokat törődött Lukács György elgondolásaival, talán sehol sem említi, mindenesetre sehol sem tárgyalja a Sőtér István főszerkesztésében megjelent akadémiai irodalomtörténetet. Hosszan lehetne sorolni, mi minden hagyta hidegen. Ezzel szemben úgy hivatkozott a kortárs nyugati irodalomelméleti szakirodalomra (ekkoriban a hajdani orosz formalizmust is nyugati kiadványokból lehetett ismerni), mintha ez nem főbenjáró bűn, hanem a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Érzékeny ponton találta el a hazai – marxista és hagyományos – irodalomtudományt, melynek ezáltal azonnal megmutatkozott az avíttsága, bezápultsága, tájékozatlansága. Amikor 1971-ben megjelent
Strukturalizmus című kétkötetes válogatása, bár volt némi acsarkodás, de már senki nem merészelte vitatni az irodalomelméleti tájékozottság követelményét. Ezt a hatalmas fordulatot minden kétséget kizáróan ő vitte végbe. Voltak társai, tagadhatatlan, de az áttörés neki köszönhető” (
Bezeczky, 2015). Ezen áttörés lényege, hogy Hankiss Elemér és munkatársainak tevékenysége a strukturalizmus jegyében ráébresztette a magyar irodalomtudományt, hogy hosszú ideje Hamupipőke-álmot alszik: évtizedek szálltak el fölöttük úgy, hogy a marxista irodalomtudomány dogmatizmusa okán észre sem vették, hogy miféle új, más irodalomelméleti iskolák, gondolkozási formák léteznek a nemzetközi irodalomtudományban. Vagyis Hankiss Elemér irodalomtudományi tevékenysége bőven túlmutat önnön kétségtelen értékein: egyben ablakként nyitott rá a nemzetközi tendenciákra. Ezt a megállapítást Csetri Lajos korábban idézett cikke is megerősíti:
A népdaltól az abszurd drámáig kötet
Irodalomtörténeti Közlemények-béli recenziójának bevezetéseként arról beszél, hogy mennyire üdvös, hogy e könyv valamennyi tanulmánya „a magyar irodalomtudományban eddig szokatlan, s ezért különösen figyelemre méltó módszereket igyekszik alkalmazni költői alkotások vizsgálatára. Ezek a módszerek ma már úgyszólván valamennyi nagyobb európai nemzet irodalomtudományában meghonosodtak, nagy hagyományai vannak néhány környező nép, pl. a csehszlovák és a lengyel tudományosságában, a mi tudományunkban azonban úgyszólván előzmény nélküliek, s ezért az elmúlt években létjogosultságuk elméleti igazolása, valamint a standard külföldi eredmények ismertetése volt soron” (
Csetri, 1969).