Rokokó → Az irányzatot a barlangokat vagy mesterséges sziklákat díszítő alakzatra utaló francia rocaille (kagyló) szó alapján nevezték el, amely jól szemlélteti aprólékos, finom és árnyaltan cizellált dekoráció jellegét. A házak, az intérieurök, a bútorok és a mindennapi élet más területein használták a csigavonalra, lágy hajlításokra épülő és gyakran variált díszítő formát. A megnevezés általában elítélő szándékot fejezett ki. A 18. század közepe táján jelentkező irányzatot többen a barokkot záró periódusnak, az arisztokrácia utolsó, egyetemes érvényű európai stílusának tartják, amely kifejezi az élet élvezésének és a pompára való törekvésnek a vágyát. A legegységesebb rokokó városkép a római Sant’Ignazio tér épületegyüttese. A festészetben François Boucher, Jean Honoré Fragonard, Antoine Watteau képei számítanak rokokó alkotásoknak. A francia irodalomban a régenskor és XV. Lajos idejének egyik költői tendenciáját határozzák meg vele (Antoine Bertin), az olaszban a Paolo Rolli, Ludovico Savioli „kámea-kövek” inspirálta poézisét. Legfőbb, szinte egyetlen témája a hedonizmus, a szerelem, a finom és elegáns erotika. Nem a tárgyszerűségre törekszik, inkább a dekoratív, naiv jelleget hangsúlyozza, és stilizált kifejezésmódjával sem elsősorban a mély és emelkedett érzelmeket ábrázolja, hanem az élet derűs oldalát, s mindezt áthatja az intim, kecses, kifinomult érzékiség. Kedveli az anakreóni, a bukolikus költészetet, a mitológiai jelenetek idillikus ábrázolását és az árnyaltan frivol erotikát. Társadalmi költészetének témáit az akkori polgári életből meríti: szerelem, evészet-ivászat, barátság, természet. A német irodalomban főbb képviselői Lessing, az ifjú Goethe, Wieland, Gellert és Geßner.