Avantgárd → Az avant-garde (francia szó jelentése: előörs, élcsapat) a modernség szellemében fogant a 20. század első évtizedeiben. Az elégtelennek tartott hagyományos művészi alapelvekkel és formákkal tudatosan szakítani akaró mozgalom képviselői a nagyobb kifejezőerő elérése érdekében újakkal kísérleteztek.

Az első ilyen mozgalom, -izmus a futurizmusé (az olasz jövő szóból) volt. Manifesztumát az olasz Filippo Tommaso Marinetti (1876–1944) fogalmazta meg a francia Le Figaro című párizsi napilap 1909. február 20-i számában. Az újak készek lerombolni a múzeumokat, könyvtárakat, akadémiákat, hogy az ipari forradalom korának megfelelő eszközökkel, gépekkel, dinamizmussal helyettesítsék őket. A futurizmushoz a költő Aldo Palazzeschi, a festők közül Umberto Boccioni, (a később metafizikus irányba forduló) Carlo Carrà, Gino Severini (a későbbi kubista) is kapcsolódott. Jelentős volt az önálló útra térő orosz (kubo)futurizmus is: a többek között Viktor Vlagyimirovics Hlebnyikov (1885–1922) és Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij (1893–1930) és más költők által is aláírt kiáltvány (1912) provokatív címe: Pofonütjük a közízlést (Poscsocsina obscsesztvennomu vkuszu) volt. Hlebnyikov Nevetővarázs (Zaklatyije szmehom, 1910) című verse egyetlen szót variál tizenegy soron keresztül. Később a nonkonform csoport messianisztikus-anarchisztikus elképzelései megvalósítását látta az októberi forradalomban, amely Majakovszkij több művét is inspirálta, 1924-ben poémát írt V. I. Leninről. Az olasz futuristák egyes tagjai a fasizmushoz, az oroszok a kommunizmushoz közeledtek. Az „október megtisztította” futurizmus eredménye a LEF (Levij front iszkussztva, Művészeti Balfront) szovjet irodalompolitikai mozgalma (1923–1929).

A főként német és képzőművészeti eredetű expresszionizmus (lat. „kifejezés”) közvetlenül az első világháború előtt és alatt jött létre mint szakszó, az impresszionizmus ellentéteként. Pszichológiai szempontból az ösztönök, a szenvedély, az erósz közvetlen megjelenítését akarta. Politikai célja a (kapitalista) hatalom- és bürokráciaellenesség, antropológiai pedig a társadalmi kötöttségektől, materialista egoizmustól mentes természetes emberideál megteremtése. Előfutárai: Georg Büchner, August Strindberg, Georg Wedekind, Van Gogh, Edvard Munch a Die Brücke (A híd) nevű drezdai, majd berlini művészcsoport. Elméleti alapműveit Hermann Bahr (1916) és Kazimir Edschmid (1917) készítette. Az írók és költők közül Georg Trakl, Georg Heym, Gottfried Benn, Franz Werfel, a fiatal Bertolt Brecht, Alfred Döblin (Berlin-Alexanderplatz, 1929), valamint a zenész Alban Berg és a festő Vaszilij Kandinszkij egyes művei képviselik az irányzatot.

Az első világháború éveiben a békés Zürichben Tristan Tzara vezetésével létrejött a dadaizmus (a véletlenszerűen választott dada szóból, amely a francia gyermeknyelven „lovat”, több más nyelven a da „igent” jelent, 1916–1921). Tzara szerint a korábbi korszak nagy eszméi kiürültek, az sem érdekli, mondta, hogy voltak-e egyáltalán előtte emberek. A csoport tagjai leginkább meghökkentő előadásaikkal (a Cabaret Voltaire kávéházban, az ugyanilyen és a Dada című folyóiratban) hívták fel magukra a figyelmet. Dadaista csoportosulások alakultak Berlinben és Párizsban is. Hasonló törekvéseket mutat a fotóművészetet megújító New York-i iskola, amelynek a vezetője A. Stiglitz volt.

A dadaizmushoz kapcsolódott a szürrealizmus (kb. „valóságon fölüliség”), amelynek programnyilatkozatát André Breton írta (1924), az elutasításon és a nevetségessé tevésen túlmenően új ember- és társadalomképet igyekezett kialakítani. A szürrealizmus alappillére Karl Marx történetszemlélete, osztályharcelmélete és Sigmund Freud teóriái az álomról, a tudatalatti jelentőségéről és megjelenéséről. Az értelem ellenőrzését ki kell kapcsolni a művészi alkotás folyamatából (automatikus írás), szabad teret kell engedni a tudat önkifejezésének (nietzschei irracionalizmus). Nem utasította el a múltat, elődei között tartotta számon Dantét és Shakespeare-t is. A szürrealizmushoz kapcsolódtak Paul Éluard, Louis Aragon francia írók, a festők közül a német Max Ernst, a spanyol Pablo Picasso, Juan Miró és Salvador Dalí, a fotográfus Man Ray és René Clair, Luis Buñuel filmrendezők.