Szándékos vakság a kanadai Édenkertben: Alice Munro három története. Intentional blindness in the Canadian Eden: Three stories by Alice Munro

These narratives serve to exemplify how Munro’s characters subjectively interpret the factual events of the ‘real world’ based on what they are willing to, or are able to, know. Simultaneously, these stories offer a nuanced perspective on both the enduring elements and innovative dimensions within Munro’s literary repertoire. On one hand, discernible thematic motifs contribute to a sense of literary continuity across her works. On the other hand, subtle and occasionally imperceptible shifts offer a window into the evolution of the author’s vantage point over the course of her career.

Munro írásait a hétköznapi emberek életeseményeinek aprólékos bemutatása jellemzi egy jól meghatározott szemszögből. Őszinte és érzékeny ábrázolásaival a női karakterek, a családi és emberi kapcsolatok komplexitását mutatja be. Munro védjegyévé vált a hétköznapiság különlegességének egyedi hangvételű bemutatása, a nemlineáris időkezelés, az elgondolkodtató témák, és egyfajta munrói nyitott zárlat.

Jelentős művei között tartják számon első két kötete (Dance of the Happy Shades, 1968 – A boldog árnyak tánca, 2015; Lives of Girls and Women, 1971 – Asszonyok, lányok élete, 2009b) mellett, az új utakat kereső Open Secrets (1994a; Nyílt titkok, 2016) című, a hangos nemzetközi sikert hozó The Love of a Good Woman (1998; Egy jóravaló nő szerelme, 2008), Hateship, Friendship, Courtship, Loveship, Marriage (2001; Szeret, nem szeret, 2006), Runaway (2004; Csend, vétek, szenvedély, 2007), valamint a kései Dear Life (2012; Drága élet, 2014) című novellagyűjteményeket.

Kiterjedt életművében, amelyet visszatérő témák, karaktertípusok, helyszínek, ismétlődő cselekményelemek, valamint egyedi történetmesélési stílusát megalapozó narratív technikák jellemeznek, jól azonosítható az a látásmód, amelyet a szakirodalom egyszerűen csak munróiként emleget. Ez egyszerre viseli magán a folytonosság és az újítások finom egyensúlyának jegyeit az életmű egészét tekintve. Vagyis, noha a munrói látásmód pályáját végigkíséri, mégis tanúi lehetünk annak, ahogy ez az idők folyamán apró, de mégis jelentős változásokon esik át.

Munro történeteit visszatérő témák szövik át, amelyek betekintést nyújtanak az emberi kapcsolatok összetettségébe, az emlékezet bonyolultságába és az idő egyéni életekre gyakorolt hatásába. Munro gyakori témái közé tartozik a felnőtté válás, a szabadulás vágya, az otthon hátra hagyása, a visszatérés, az anya-lánya kötelék, a beteg anya, a szégyenérzet, a bűntudat, a szerelem, a veszteség, úgy általában a családi kapcsolatok dinamikája, valamint az önfelfedezésért és önmegértésért folytatott küzdelem. Noha a szövegek gyakran bátorítják az önéletírás kontextusán belüli olvasatokat, ezek mégis az egyetemes emberi tapasztalat megértését célozzák.

Munro életművének figyelemre méltó jellemzője az elbeszélések egyfajta „újrahasznosítása”. Gyakran visszatér bizonyos szereplőtípusokhoz, élethelyzetekhez, helyszínekhez. Jellemző a női nézőpont, csak elvétve találunk férfi fokalizátort műveiben. Az olvasó gyakran bepillantást nyerhet abba, ahogyan fiatal női főhősei ráébrednek valamilyen számukra korábban elérhetetlen igazságra, szert tesznek egy olyan tudásra, amely alapvetően alakítja át szemléletüket. Olykor a felismerés egy epifanikus pillanatba sűrűsödik az elbeszélés végén, mely a munrói nyitott zárlat egyik fő alkotó eleme. Visszatérő karaktertípusa a hazatérő, visszaemlékező felnőtt nő, aki korábbi élményeit megérteni igyekszik. Sokak alapvető életélménye a beilleszkedés vágya és annak lehetetlensége, a társadalmi helyzetből vagy az anya betegségéből fakadó kirekesztettségérzés, neheztelés, majd bűntudat, a mindent elsöprő szerelem és a veszteség, csalódás. Műveiben gyakran jelennek meg bibliai, ókori klasszikus irodalmi és különösen a 19. századi angol irodalmi szövegekre tett utalások, archetípusok; szövegei gazdag intertextualitás térben helyezkednek el. Történeteinek helyszíne jellemzően Munro életének fő helyszínei: Dél-Ontario és Brit Kolumbia.

Egy-egy történet szereplői némi csavarral újra felbukkanhatnak egy másikban, és így lehetőséget teremtenek arra, hogy az olvasó a hasonlóságokra és különbségekre reflektálva újraértelmezzen egy-egy témát, helyzetet, szereplőt és eseményláncolatot. A visszatérő elemeknek az apró, esetenként alig észrevehető változásai egyszerre hozzák létre az életmű folytonosságának érzetét Munro fiktív univerzumában és adnak betekintést az olvasó számára abba, hogy az író szemléletmódja miként változik pályája során.

Munro munkássága során 13 eredeti elbeszéléskötetet adott ki, ezt egészíti ki 8 már korábban megjelent vagy addig kiadatlan elbeszéléseket tartalmazó gyűjteményes kötet. Ez utóbbi gyűjteményes kötetekben válik igazán nyilvánvalóvá, hogy a folytonosság és a változások kifinomult szövevényessége az életműben elszórtan megtalálható, látszólag egymástól jól elkülönböző történetek egymás melletti olvasása milyen új olvasatokat eredményezhet. Az így megtalált összefüggések és kontrasztok az elbeszélések megértését gazdagítják. Esetenként az is felmerül, hogy a történetek szándékos összefonódásának, illetve palimpszesztikus felülírásának lehetünk tanúi, mely a figyelmes olvasó számára nemcsak az egyes művek, hanem az egész életmű olvasását és értelmezését jutalomjátékká teszi.

Bár az életmű egységes képet mutat (ezt az egységességet hivatott a „munrói” jelző összefoglalni), Munro hírnevének növekedésével a kritikusok következetesen megküzdöttek azzal, hogy hogyan is meghatározható az, amit Munro csinál, valamint hogy hogyan csinálja azt (Thacker, 2016: 244). Ugyanez elmondható az életmű korszakokba sorolásának lehetőségéről vagy szükségességéről, mely több esetben felmerült. Szokás Munro korai műveiről beszélni (1952–1971), valamint középső és kései korszakáról, de megközelíthető a kérdés Robert Thacker felvetésén keresztül is, aki egyrészt nem annyira Munro írói korszakairól ír, hanem a kritikai iskolák és megközelítések trendváltozásairól (Thacker, 2016: 1–20, 243–260). Ami a látásmódot, annak munróiságát illeti, az életmű meglehetősen egységes képet mutat, legfeljebb a kritikusok közelítenek meg egyes elemeket másképp a kritikai diszkurzusok trendszerűségének megfelelően – állítja Thacker.

A Nyílt titkok (Open Secrets, 1994a) c. kötet megjelenése azonban mégis egyfajta vízválasztó. Munro (1994b) a Paris Review-nak adott interjújában a következőket mondta az elbeszélésgyűjteményről: „Mostanában kevesebb személyes írást írok, mint korábban, egy nagyon egyszerű, nyilvánvaló okból. Elhasználod a gyermekkorodat… Talán tanácsos áttérni azoknak a történeteknek az írására, amelyek puszta megfigyelésből állnak” (Munro, 1994b; a szerző fordítása). A kanadai közszolgálati rádiónak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a Nyílt titkok „kockázatosabb”, mint bármelyik korábbi műve. „El akarok mozdulni attól, hogy ez történt, oda, hogy ez is megtörténhet meg az is, egy olyanfajta elképzelésig, hogy az élet nemcsak a tényekből áll, a megtörtént dolgokból, … hanem mindazokból a dolgokból, amelyek a fantáziában történnek, amelyek megtörténhettek volna, az … alternatív életből, amely szinte úgy tűnhet, hogy kísérője lehet annak, amit mi valódi életünknek nevezünk” (Munro, 1996; a szerző fordítása). A Meanjinnek adott interjúban pedig a következőképpen fogalmazott: „Nincs értelme folytatni, ha nem vállalsz kockázatot. Bár a Nyílt titkok című kötet történetei tartalmaznak például rejtélyes és romantikus elemeket – olyan témákat, amelyek mindig is vonzották az olvasókat – nem úgy elégítenek ki, ahogyan egy hagyományos krimi vagy romantikus regény tenné. Ahogy korábban említettem, azt akartam, hogy ezek a történetek nyitottak legyenek. Kihívást akartam támasztani azzal kapcsolatban, hogy mit akarnak tudni az emberek. Vagy elvárják, hogy tudják. Vagy arra számítanak, hogy tudják. És ugyanilyen mélyen azt is, amit én tudni véltem” (Munro, 1995; a szerző fordítása).

A Nyílt titkok tehát egy olyan kötet, amelyben Munro tudatosan meghatározta az új irányt, amely felé írásművészetét elmozdította. A személyes ihletésű vagy saját élettapasztalatában gyökerező, arra emlékeztetető történetektől elmozdult az egyértelműen „kitalált” történetek felé. Mindemellett írásai új irányt vesznek olyan értelemben, hogy tudatosan középpontba állítják a percepció, jelentésalkotás, tapasztalat és valóság kérdéskörét. Az érdekli, hogy karakterei hogyan fordítják le maguk számára a „valós élet” tényszerűen megesett történéseit attól függően, hogy mit akarnak vagy képesek tudni és mit nem.

A kérdés, hogy mi a valóság, vagyis mit érzékel az egyén akként már egy korai „What’s Real?” (Mi a valóság?) címmel megjelent rövid írásában is központi szerepet kapott (Munro, 1982). De míg a Nyílt titkok megjelenése előtt az érdeklődés abban nyilvánult meg, hogy a szereplői újra és újra megkérdőjelezik saját elképzeléseiket, a korábbi és későbbi értelmezéseiket egymással ütköztetik, illetve különböző, feloldhatatlan nézőpontok feszülnek egymásnak, a Nyílt titkokban a szereplők (néha tudatosan) választanak egy számukra komfortosabb, kényelmesebb értelmezést, adják át magukat egy olyan narratívának, esemény- vagy éntörténetnek, melynek nagyon kevés vonatkozási pontja illeszkedik a tényszerű valósághoz. Ezenfelül, akár tudatosan vagy öntudatlanul, ellenállnak annak az önreflexiós impulzusnak, amely a korábbi munrói karakterek sajátja. Így bár Munro szereplőinek valóságértelmezése mindvégig kontingens, a Nyílt titkok óta más okból az.

A következőkben három elbeszélés példáján keresztül mutatom be, hogy hogyan jelenik meg egyszerre a folytonosság és a változás Munro látásmódjában egy bizonyos munrói történettípusban, mely késői elbeszélésművészetére jellemző. Az olvasatnak nem célja átfogó értelmezést nyújtani, csupán arra vállalkozik, hogy a szándékos vakság fogalmi eszközének segítségével bemutassa a kontinuitást és a változást abban, ahogyan Munro hősnői a tudáshoz viszonyulnak, a kényelmetlen, esetleg fájó igazságot vagy a sok szempontból kényelmesebbnek tűnő nemtudást választják. A történetek a mindent felemésztő, igaz szerelem témája köré szövődnek egy olyan hősnővel a középpontban, aki a saját szerelemről alkotott elképzelése és narratívája áldozatává válik, aki a szerelem nevében a saját vágyainak és önmeghatározásának megsemmisítésére is kész, csakhogy fenntartsa a szerelmi kapcsolat, és ez által a saját maga szerepéről alkotott illúzióját.

A történetek a Nyílt titkok (2016; Open Secrets, 1994a), Csend, vétek, szenvedély (2007; Runaway, 2004) és Mennyi boldogság (2011; Too Much Happiness, 2009a) című kötetekben jelentek meg „Vandálok” (Vandals, 1994a), „Csend, vétek, szenvedély” (Runaway, 2004) és „Dimenziók” (Dimensions, 2011) címmel. Mindhárom történet azt vizsgálja, hogy mit tudunk, hogyan tudunk, elidegenít-e a tudás vagy éppen összeköt másokkal, keresni kell vagy eltagadni, van-e ára, és ha igen, mi az. Mindhárom elbeszélés középpontjában egy-egy nő kereséstörténete áll, aki szándékosan a tudatlanságot választja, menekül a tudás elől, mert a tudás az igazságtalanság és szörnyűség olyan szeleteit mutatná meg életében, mely a szerelméről és önmagáról alkotott képet veszélyezteti. Ezért mindhárom szereplő a szándékos vakságba menekül ahelyett, hogy a valósággal szembenézne.

Közös még a három elbeszélésben, hogy a bibliai bűnbeesés archetipikus történetét, karaktereit és helyszínét vonultatják fel: mindháromban a női szereplőnek szembe kell néznie azzal a kísértéssel, hogy megszerezheti a tudást, felfedheti a titkot, mely a történetek elhallgatásaiban rejtezik, mely körül minden esemény forog. Mindháromban egy Éva-figura (ártatlan, fiatal hősnő) eldöntheti, hogy Ádámot (a történetekben egy karizmatikus, idősebb, zord pátriárka) választja-e azzal, hogy a szándékos vakságban elmerülve elutasítja a tiltott tudást (Ádám bűnével való szembenézést) vagy pedig részesül a tiltott gyümölcsből, de ezáltal kitaszítást nyer az Édenkertből (Ádám és Éva otthonából egy kanadai farmon). Lényeges még a történetek szempontjából, hogy a kísértést mindháromban egy idősebb női alak (kígyó) hozza el, akit jószándék vezet, esetleg segíteni szeretne (még ha nem is mindig teljesen önzetlen szándéktól vezérelve). Ő azután nem kevés értetlenkedéssel szemléli Éva tetteit és vonakodását; különösen a két későbbi elbeszélésben nem érti, hogy az Éva-figurák miért nem akarják megismerni az igazságot Ádámról, ami elvezet szabadulásukhoz a hamis, illúziók és elhallgatások talaján megteremtett Édenkertből és egyben önmagukhoz.

A három bemutatott elbeszélésben a szándékos vakság fogalma segít a történetek tematikai felfejtésében. A szándékos vakság olyan védelmi mechanizmus, mely több kognitív torzítás együtteseként értelmezhető és mellyel az emberi elme védekezik az olyan információk vagy tények ellen, melyek kellemetlenek vagy fenyegetőek lehetnek számára. Gyökerei gyakran az önvédelem és az érzelmi kényelem keresésében találhatók. Funkciója lehet az énvédelem, vagyis a személyiség védelme érdekében az elme automatikusan blokkolja vagy elfojtja azokat az információkat, amelyek fenyegetőek lehetnek az egyén számára; de lehet megküzdési mechanizmus is, amennyiben segít az egyénnek kezelni vagy elkerülni a stresszes vagy kellemetlen helyzeteket. Ha egy személy valósággal ellentétes információkkal vagy hiedelmekkel szembesül, a szándékos vakság segíthet csökkenteni a kognitív disszonanciát, de alkalmazásával a személy meg is tagadhatja a valóságot vagy az igazságot azért, hogy megőrizze pozitív önértékelését, másokkal fennálló kapcsolatait vagy meggyőződéseit, hiedelmeit. A szándékos vakság lehetőséget ad az egyénnek, hogy továbbra is egy illúzióban vagy a számára megszokott keretek között éljen, ami bizonyos helyzetekben az érzelmileg kényelmesebb választás, hiszen mobilizálásával nem szükséges megvizsgálni tényeket vagy információkat, a már meglévő hitrendszer fenntartható, és így egyfajta kényelmet és stabilitást eredményezhet. (Aumer, 2016; Chabris, Simons, 2010). Ezenkívül arra is lehetőséget ad, hogy a mechanizmus segítségével az egyén elkerülje a felelősségvállalást önmagáért vagy másokért.

A történetben Bea és Liza emlékein keresztül kaphat az olvasó betekintést a titokba. Ladner 7 éves kora óta szexuálisan molesztálta Lizát és az azóta már halott kisöccsét, amit Bea minden árulkodó jel ellenére sem a múltban, sem a jelenben nem észlel. Beát szándékos vaksága abban is megakadályozza, hogy felismerje, Ladner mennyire megveti őt. Liza sem kész azonban arra, hogy szembesüljön az igazsággal. Megtért keresztényként új életet kezdett, újjászületett, véli, és most kényszeresen ragaszkodik a saját új szabályaihoz. A ház vandalizálása ezért is lepi meg férjét, mert ő csak az új, megtért énjével találkozott idáig. Sejtve azonban, hogy egy titok rejtezik tettei árnyékában, csendben asszisztál a múlt eltörléséhez.

A történetben Flóra kecskegida, pótgyerek, bibliai bűnbak és a Carla és Clark kapcsolati dinamikájának szimbóluma egyszerre. Az elbeszélés egy jelenetében almával a szájában bukkan fel tovább erősítve a szimbolikus értelmezést és a tudással való asszociációját. A kísértés is többszörösen meghatározottan jelenik meg: Carla és Clark szexuális fantáziájában Leon, Sylvia férje, megkísérti Carlát; Clark megkísérti Carlát, hogy zsarolja Sylviát; Sylvia megkísérti Carlát, hogy szökjön el részben azért, mert sajnálja, részben azért, mert egy kicsit szerelmes belé.

Figyelemre méltó, hogy a Flóra név Munro korábbi elbeszéléseiben is az eltitkolt tudással kapcsolatban jelenik meg. A „Fiúk és lányok” (1968) c. korai elbeszélésben Flóra a neve annak a lónak, amelyet a tizenéves lány narrátor szabadon enged, amikor megtudja, hogy apja le akarja vágni azért, hogy a rókafarmon eledel legyen belőle. A Flóra név tehát szorosan összefonódik a két elbeszélésben az élet és halál, valamint az erőszak titkával. A név feltűnik az „Ifjúkori barátnőm” (1991, 2017) c. elbeszélésben is, ahol Flóra, az ifjúkori barátnő, mindig úgy jelenik meg, ahogy azt a beszélő szándéka diktálja: „Az én Flórám sötét lélek lett volna, olyan sötét, amilyen makulátlanul fehér anyámé volt. […] Egy presbiteriánus boszorkány”, mondja a beszélő, amikor megérti, hogy milyen nagy a kísértés, hogy történeteinket, a magunkról és a másokról szólóakat is, úgy alakítsuk, hogy meglévő hiedelmeinket igazoljuk. Ezt tette anyja ifjúkori barátnőjével, és ezt teszi a narrátor is, amikor anyja és saját történetét meséli el. Ez is egy valóság, még ha nem is tényszerű.

Mindhárom elbeszélés középpontjában egy bántalmazó kapcsolat csapdájába esett hősnő áll, aki szándékosan figyelmen kívül hagyja vagy elkerüli azokat az információkat, jeleket, emlékeket, amelyek negatív vagy zavaró lehetőségekre utalhatnak a történetek karizmatikus hősével kapcsolatban. Munro Ádámjai ezekben az elbeszélésekben sötét romantikus hősök, férfiak, akik saját szabályaik szerint élnek, hallgatagok, titkolózóak, kiszámíthatatlanok, mindig vitára készek. (Mr. Rochester-féle sötét, de vonzó figurák, akik újra és újra előbukkannak Munro írásaiban egész pályája során.) Meglehetősen ironikus, hogy Ladner és Lloyd hiszi, hogy mindenkinek követnie kell az „Ismerd meg önmagad!” parancsát, úgy is gondolják, hogy ők már mindent tudnak. Ezért sem lehet véletlen nevük azonos kezdőbetűje. Bár a történetek karaktertípusai, kapcsolataik hálózata és egyes cselekményelemei állandónak tűnnek, ami arra enged következtetni, hogy az elbeszélések egy csoportba sorolhatók, a végkifejlet különbözősége mégis arról tanúskodik, hogy tetten érhető valamiféle elmozdulás is a munrói világképben azzal kapcsolatban, hogy hogyan végződhet a szándékosan vak Éva története, ők is megismerhetik-e önmagukat.

Az első elbeszélésben a titok titok marad és legfeljebb megmaradó sebhelyként őrzi azt a kanadai Édenkert (ennek képe a fába vésett három kezdőbetű az erőszak tetthelyén Ladner birtokán), hiszen mind Liza, mind Bea öntudatlanul a nagyobb érzelmi komfortot nyújtó szándékos vakságot választja. A másodikban Carla sejti Clark titkát, de nem akar bizonyosságot szerezni róla, mivel attól fél, hogy Clark nélkül nem tudná, ki is ő maga. Ezzel szemben a harmadik elbeszélésben Doree/Fleur ráébred arra, hogy bár a szándékos vakság által kínált alternatív lehetőség csábító, de ez nemcsak önmaga, hanem gyermekei valóságát is megsemmisíti. Ezért inkább a fájdalmas igazságot választja, még akkor is, ha ezzel végleg szakítania kell a férfival, aki „már csak ilyen”.

Munro több helyen is elmondta, hogy azért kezdett írni gyermekkorában, mert végtelenül igazságtalannak tartotta Hans Christian Andersen A kis hableány című művének végét. Happy endet szeretett volna neki írni mindenképpen. Az íróvá válás folyamán tanult meg eltávolodni a boldog végtől, amikor megtanulta a maguk összetett kapcsolatrendszerében megmutatni szereplőit. Olyannyira sikeres volt ez az eltávolodás az ilyen típusú zárlattól, hogy csak néhány elbeszélése végződik boldogan. A Nobel-díj odaítélése után, és miután már kétszer bejelentette, hogy végleg visszavonul az írástól, azonban egy interjúban elmondta, hogy újra meglepetést okozott azzal önmagának, hogy kísérletezik vele. A „Dimenziók” zárlata egy ilyen kísérlet.

A három elbeszélés annak a történetcsokornak egy csoportja, amely a mindent felemésztő szerelemről szól, ahol a női szereplők átadják magukat a szenvedélyes szerelemről szóló történetek ethoszának. Ezekben a hősnő kiteljesedése a szerelemben lehetséges, paradox módon éppen akkor, amikor teljesen feloldódik benne. Del tinédzserkori fantáziálásának szerelemfelfogása ez az Asszonyok, lányok élete (1971, 2009b) c. korai kötetből. Ez jelenik meg később az „Elkapta a gépszíj” (2016; Carried Away, 1994) és a „Jakarta” (2008, 1998) című elbeszélésekben is, bár itt már határozottan olyan kontextusban, hogy egyértelműen beazonosítható a szándékos vakság jelensége.

A történetcsoport jelentősége abban áll, hogy egyszerre mutatja meg a folytonosságot és a változást Munro látásmódjában. Munro munkásságában a valóság és a tudás kérdése mindvégig hangsúlyos szerepet kap. A korai és későbbi írásai között a szereplők valóságértelmezése és a tudás keresése, elfogadása vagy éppen elutasítása kapcsán látható változás. A három történet azt feszegeti, hogy milyen hatással van az egyénre a tudás vagy annak elutasítása: elidegenít-e vagy összekapcsol másokkal, van-e ára, és ha igen, akkor mi az, érdemes-e megfizetni. Mindegyik elbeszélés középpontjában egy olyan nő kereséstörténete áll, aki (legalábbis kezdetben) a tudatlanságot választja, mert megsejti, hogy a tudás feltárhatja az életében rejlő szörnyűségeket veszélyeztetve a képet, amit önmagáról, a szeretett másikról és közös életükről alkotott és akár az igazság hárítása, elhallgatása árán is fenntartott. A dolgozat a három bemutatott elbeszélés példáján keresztül felvillantotta egy olyan Ádám-Éva történet lehetőségét, ahol Éva leválhat Ádámról, és a lányregények romantikus, szenvedélyes szerelmének illúziójából kilépve megtalálja az utat a saját valóságához és önmagához. Az utolsó elbeszélésben ez a lehetőség pedig boldog végként tételeződik.