A mozgásnak az emberi élet egészét átható jelenléte, amelyről Iwasiów ír, a szépirodalomban is reprezentálódik. Az utazás, a „mozgásban levés”, a mobilitás az egyik leggyakrabban megjelenő toposz minden kultúra és korszak irodalmában. Úgy tűnik azonban, hogy a transzkulturális irodalom különösen gyakran él ezekkel a motívumokkal. A szereplőik szó szerint és átvitt értelemben is utaznak. Ugyanolyan gyakran lépik át az államhatárokat, mint a nem fizikaiakat, a képzeletbelieket. A fent említett „utazók” minden típusát felölelik – vannak közöttük nomádok, migránsok, törvényen kívüliek, csavargók, turisták. A transzkulturális irodalomban leírt utazásokat azonban ritkán motiválják azok az okok, amelyeket általában az utazási tevékenységnek szokás tulajdonítani, nevezetesen az új helyek megismerésének vágya vagy a kaland megtapasztalása. Sokkal gyakrabban a menekülés jegyeit viselik magukon és a nyomasztó valóságtól való elszakadás vágya vezérli őket. Legfőképpen azonban az identitáskereséshez és a stabil szubjektivitás megteremtésére irányuló törekvéshez kapcsolódnak. A transzkulturális irodalom egy sajátos típusa, amely akár műfaji szempontból is vizsgálható, a transzkulturális identitásnarratíva. Ezeket példázza az a három mű, amelyek elemzése e fejezet tárgyát képezik: Melinda Nadj Abonji Galambok röppenek föl című regénye, Ilma Rakusa Rengeteg tenger című „emlékfutamai” és Nagy Ildikó Noémi Urban Nomad című elbeszélése.