A XIX. század második felében létrejött modern kontinentális európai büntető igazságszolgáltatási rendszerek alapgondolata az volt, hogy az állam magára vállalja a bűnözés elleni küzdelmet, és csak az állam az, amely igazságot szolgáltathat, kirekesztve ebből mindenki mást. Ebből a gondolatból több, az igazságszolgáltatás felépítésére és működésére vonatkozó következmény származott. Az egyik – mint Damaška írja – a büntető anyagi jogi kódexek létéből, annak generalizált szabályaiból következően a döntéshozatalban a bizonyosságra törekvés, „az élet komplexitásának a (jog) viszonylag egyszerű rendjéhez történő igazítása” [Damaška (1): i. m. 509. o.], amely egyben a többi sajátosság kiindulópontja is. A döntésekben a bizonyosságra törekvés maga után vonja az egységes kriminálpolitika kialakítását. Ennek megvalósítása pedig az igazságszolgáltatási hatalom centralizálását igényli, melynek következtében minden, a központi igazságszolgáltatási hatalmon kívüli hatalom csak delegált hatalom, melynek gyakorlása felülvizsgálható. Az ehhez illeszkedő struktúra pedig hierarchikus felépítésű. E struktúrával kapcsolatban Damaška három tényezőt lát kiemelésre érdemesnek. Az egyik a hierarchiában az alá-fölérendeltségi viszonyok kijelölése, a második különböző hierarchikus szintek és az itt tevékenykedők hatáskörének pontos meghatározása, a harmadik a hierarchia különböző szintjein született döntéseknek a magasabb szinten elhelyezkedő felettes hatóság, személy általi megváltoztathatósága. A hierarchiában minél nagyobb szabadsága van a döntéshozónak, annál nehezebb elérni a döntéshozatalban a bizonyosságot. Így a döntéshozatal szempontjainak meghatározására, a döntéshozatal egységességének biztosítására számtalan iránymutatást bocsátanak ki, melyek formális vagy informális kötőereje következtében a tőlük való eltérésre nem, vagy csak csekély mértékben nyílik mód. Mindez azt is jelenti, hogy a diszkrecionális döntés lehetőségét igyekeznek kiküszöbölni, vagy a legszűkebb körre korlátozni.