Az egyház a XI. századtól egyre határozottabban próbálta meg érvényesíteni az Újtestamentum elveit a mindennapokban. Újra hangoztatni kezdték, hogy a házasságban is bűnös a szerelem („a feleségét szenvedélyesen szerető [ember valójában] házasságtörő” – írta egy szerzetes). Még olyan nézet is megfogalmazódott, hogy a feltámadás után nem lesznek nemek, megszűnik a földi életnek ez a „borzalma”. Az egyház vezetőinek és az új tanokat hirdető szerzeteseknek a papokkal viszonylag könnyű dolguk volt. Pár nemzedéknyi küzdelem után rávették őket, hogy vállalják a cölibátust, a nőtlenséget, bár a házasságon kívüli alkalmi kapcsolatok még továbbra is igen elterjedtek maradtak. A nemesekkel, polgárokkal és parasztokkal csak azt kívánták elfogadtatni, hogy tartós, monogám házasságban éljenek. A házasságot szentséggé nyilvánították a XII. században, ettől kezdve az esküvőket papi közreműködéssel tartották, és a pap gyakran megszentelte a hitvesi ágyat is. Úgy gondolták ugyanis, hogy a házasság alkalmas arra, hogy mederbe terelje a paráznaságot, megakadályozza a szélsőséges kicsapongásokat. Viszont elítélték a válást, mert, miként az a Szentírásban is olvasható, „amit Isten összekötött, azt ember nem bonthatja szét”. Felléptek a rokonok – például unokatestvérek – házassága ellen is. Különös módon csak ez után következett a házasságon kívüli kapcsolatok tilalma. Azokat, akik nem tartják be a szabályokat, nemcsak túlvilági büntetéssel, de e világi beteg utódokkal is riogatták.