Összefoglalásként megállapítható, hogy az 1940-es évtized végétől kezdődően a büntetőjog szerepének átértékelése és a kriminálpolitika új arculata jelent meg. A büntetőjog elveszítette garanciális funkcióját: a hatalom korlátozását és az egyén jogait védő szerepét. A büntetőjog tudománya, a dogmatika leértékelődött, jogászi szőrszálhasogatássá vált. A kriminálpolitikából a politika kriminalizálása alakult ki. A szocializmus időszakát a társadalom „agyonpolitizálása” és az egységes marxista ideológia jellemezte.450 Új alapokra épült a bűncselekménynek a dogmatikai struktúrája is. A bűncselekménnyé nyilvánítás új legitimációs forrását a társadalomra veszélyesség fogalmi kategóriája szolgáltatta. Az 1950-es években és a ’60-as évek első felében a magyar büntetőjog tudománya leszakad a korábban irányadó német tudományról. Az az abszurd és téves ideológiai tétel érvényesült, miszerint a bűnözés okai a szocialista társadalomban a külső kapitalista környezet hatása és a burzsoá eredetű belső tudati maradványok. A bűnözés társadalmi okait kutató kriminológia és a büntetőjog-tudomány létjogosultsága ezáltal megszűnt. A tudományos vizsgálódás a büntetőjogi dogmatika határai közé szorult. Az 1950-es évek vége felé azonban már „felbukkannak” német szerzők a magyar szakirodalomban. Az 1960-as évek végétől az NSZK büntetőjog-tudományának reprezentánsaira való hivatkozás nélkül már elképzelhetetlen volt Magyarországon a büntetőjog tudományos művelése és monográfiák megjelentetése.451 A korabeli ideológiától – legalábbis részben – függetlenítve jelentős és korszakos munkák születtek, ezt mutatják Szabó András, Viski László, Földvári József, Horváth Tibor, Tokaji Géza, Békés Imre, Györgyi Kálmán, Nagy Ferenc ez idő tájt született művei. Az 1970-es évtized második felétől, az 1980-as évtizedtől az anyagi büntetőjog mellett a büntetéstani, a büntetés-végrehajtási jog és a kriminálpolitika területén is az adott évtizedet/korszakot meghatározó könyvek jelentek meg (Horváth Tibor, Földvári József).